Abból érzem, hogy szeretsz…

2020-12-10 Koffein

Egy kapcsolat elején sokkal könnyebb kimutatni a szerelmünket. Akkor még minden olyan új, intenzív és rózsaszín. Olyanokat is megteszel, amit egyébként nem szoktál, csak hogy éreztesd a másikkal, ő a mindenség. 

Ez egy szép időszak. Érezni a pillangókat, amikor csak rá gondolsz, vagy kimondod a nevét. Belepirulni a beszélgetésekbe. Remegő kézzel nyúlni a kezéért séta közben. Imádtam ezt a korszakot! Éreztem, hogy szeret. És érzem a mai napig. Csak épp nem úgy fejezi ki, mint akkoriban.

Ritkábban kapok virágcsokrot. És mivel egy háztartásban élünk évek óta, már nem áll az erkély alatt bénán vigyorogva, hogy menjek le. De sok minden mást megtesz, amiből pont ugyanannyira érzem a szerelmét és szeretetét, mint a kezdetekkor. 

Reggelente frissen főzött kávé illatára ébredek

Hatalmas mosollyal tálalva kapom meg, a kedvenc bögrémben szervírozva. Pont, ahogy szeretem: hidegen, kis tejjel, édesítővel. (Lehet, hogy most sokan felszisszennek, de én ilyen vagyok. Hideg kávés fajta.) Néha reggelit készít, vagy épp bepakolja nekem a főtt ételt, amit munkába viszek. Bár az adagokból ítélve szerintem úgy tervezi, hogy egész héten nem jövök haza. Ha rajta múlik, éhes nem maradok, az egyszer biztos.

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

A bevásárló szatyrok hőse

De komolyan. Mindegy, mekkora vásárlást intézünk, szinte az összes cuccot egyedül cipeli. Hiába mondom vagy kérem, hogy hadd vigyek én is valamit. Mindig a kezembe nyomja a legkönnyebb, legkisebb táskát, majd közli, hogy inkább nyissam az ajtót. Ő pedig, mint egy málhás szamár cipeli a rengeteg súlyt fel az emeletre. Nyilván több erő szorult belé, mint belém, de ettől még számomra nem egyértelmű, hogy ez az ő feladata.

Váratlan homlokpuszik és ölelések

Jövök-megyek a lakásban, teszem a dolgom. Majd hirtelen arra figyelek fel, hogy vigyorogva áll előttem, magához húz, és kapok egy hatalmas homlokpuszit. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretem ezeket a spontán megnyilvánulásokat. Valószínű, hogy a közöttünk lévő jó 30 centiméteres magasságkülönbség miatt dönt a homlokpuszi mellett.

Ettől én még imádom. Ilyenkor mindig bénán mosolygok, van, hogy bele is pirulok. A szavak emberének tartom magam, de hogy ilyenkor miért nem tudok megszólalni…? Arra nem tudok felelni. 

Vannak olyan napok, amikor látszik rajtam, hogy a világ súlya nyomja a vállam. Amikor épp kezdek összeomlani vagy besokallni. Nincs se erőm, se kedvem, hogy emberek közé menjek. Sosem kell mondanom, ő ezt mindig érzi. És szó nélkül viszi el sétálni a kutyát egyedül, nélkülem.

Fogalma sincs, ilyenkor mennyire hálás vagyok neki. Nem lustaság vagy nemtörődömség. Biztos vagyok benne, hogy más is szokta azt érezni, hogy a tűréshatár végén jár, és ki kell kapcsolnia az agyát, különben felrobban.

És hogy miért írom le mindezt nektek?

Mert éreztetni szeretném, hogy a dolgok miként alakulnak át az évek során. Az, hogy nem rózsaszín ködben élsz a pároddal, nem jelenti azt, hogy nem szeret. Nem kell pánikolni, ha már nem kapsz hetente ajándékot, és nem mondja naponta, hogy mennyire hihetetlenül nagyon szerelmes beléd. Gondolj bele, mennyi mást megtesz érted! Apróságokat, amik fontosak neked. Nekem csupán ez számít! Nem kell a cicoma, nem kell a felszínesség, csupán a színtiszta, önzetlen tettek.

Tovább olvasok