Lemaradsz az álmaidról, miközben azokat hajszolod!
Múltban élők, jövőbe révedők, soha nem a mostban létezők. Ezek vagyunk mi, emberek. Ez öl meg minket szépen lassan, módszeresen, hogy mindig máshol létezünk, soha nem a jelenben.
Aztán életünk végén a térdünkre csapunk, avagy csak egykedvűen fejet csóválunk: elcsesztük… Rágódunk a múlt szerelmein, elrontott munkákon, elbaltázott emberi kapcsolatokon. Rágódunk az orrunkba égett illatokon, helyszíneken, szavakon, mondatokon.
Rágódunk dallamokon, amik a szívünkön játszanak emlékekkel tűzdelve. Agyalunk a „mi lett volna, ha” elszalasztott tetteken. Vagy éppen azon, hogy azt miért úgy csináltuk, miért csináltuk egyáltalán? Miért nem előbb mondtuk, miért nem később?
Miért nem voltunk kicsit erőszakosabbak, miért nem voltunk szelídebbek? Miért nem mondtuk ki, avagy miért mondtuk ki? Miért nem öleltünk szorosabban, egyáltalán miért nem öleltünk?! Miért csak gondolatban csókoltunk hevesen?!
Miért tartottunk haragot, miért nem adtunk mosolyt, és miért adtunk mosolyt, szép szót, amikor igenis jogos lett volna a felháborodás? Miért nem álltunk ki magunkért, a gyerekünkért, a gyengébbért, miért nem segítettünk ott és akkor, és miért segítettünk, amikor meg sem érdemelték, és hibavaló volt?!
Ahogy az este eljön, mi egyedül maradunk a saját gondolatainkkal és ezernyi kérdésünkkel, a reggel mégis úgy talál ránk, hogy a jövőt tervezzük…
Mit veszünk fel, és amúgy is, milyen felesleges ezredik göncöt vagy kacatot „kell” vásárolnunk? Milyen házban szeretnénk élni majd 10 év múlva, milyen kocsit akarunk? Ha megvan a ház, milyen új berendezésre cserélnénk a jelenlegit pár év múlva?
Aztán majd rá akarok írni, beszélni szeretnék vele, találkoznék egy kávé mellett, de majd, holnap, holnap, holnap… Ohhh… hát már évek óta akarom! Ide utaznék, meg oda utaznék, de hát most kell a pénz erre meg arra, nem megyek, majd jövőre… két év múlva… öt év múlva… soha. És az érzés, ami csak a képeslapokon jött át, ott is marad. Örökre.
FORRÁS: SHUTTERSTOCK
És amíg tipródunk a múltban, rohanva a jövő felé, lemaradunk. Közhelyesen, unalmasan, ezerszer hallva, látva, olvasva, de attól még lemaradunk… Lemaradunk a szerelmes reggelekről, a nyugodt összebújásokról. A hajnali beszélgetésekről, a szenvedélyes szeretkezésekről.
Lemaradunk a gyerekünk mosolyáról, első lépéséről és szaváról. De az örömeiről és fájdalmairól is. Hiszen mindig van holnap, egészen addig, amíg már nincs. Lemaradunk a gyümölcsteáról vagy a forró kávéról, de ezek igazából lényegtelenek is. A lényeg a veled szemben ülő, akivel ezt isszátok, akivel beszélgettek, aki olykor fontos volt neked, vagy talán még mindig az lehetne.
De nem, mert te lemaradsz az őszi tájról, a tavasz illatáról. Arról a kacajról, ami az egész parkot bejárja, és amire mindig mosolyogva gondolnál vissza. Helyett gürizve rohansz a jövőbe, ám a múlt mocsarának a sara még mindig a csizmádon, de te észre sem veszed, hogy sokszor pont ez az, ami visszahúz.
Lemaradsz az álmaidról, bár mondhatod, hogy a tiéd épp az a nagy ház, az a menő kocsi. Egészen addig, amíg meg nem szerzed. Mert az öröm után jön az üresség, a kell még valami, valami más, valami új, valami kihívás, mert a lelked… a lelked az nem lakott jól.
Végül mi marad?
Az emlékezés, amikor a gyereked azt meséli, nem volt igazi gyerekkora, mert apu, anyu állandóan dolgozott. Oké, értük, a szép házért, a menő kocsiért. De nem volt esti puszi, a reggeli rohanásban nem volt beszélgetés.
Nem voltak nagy séták, nem voltak családi utazások, amikre még most is vissza lehet emlékezni.Helyette a kocsit már megette az idő, a házat pedig el kell adni, mert egy embernek túl nagy. Ennyi egy élet munkája, hajszája, elpazarolt ideje és elvesztegett jelene, amiben annyi minden lehetne.
