Egy férfi akkor gyáva, ha magának is hazudik - Igazinő | Igazinő

Egy férfi akkor gyáva, ha magának is hazudik

2020-12-17 Esszencia

Súlyos léptekkel ment le a lépcsőn a Duna-partra, majd leült a kőre. Bámulta a sodródó vizet, magasról tett rá, hogy az arra járók furcsálkodva nézik.

Nagydarab férfi volt, sötét hajjal, barna szemekkel és markáns vonásokkal. A kabátja pár perc múlva nedves lett a reggeli ködtől, de nem mozdult. Egy lányon járt az esze, na meg a jövőn. És definíciókat keresett, olyan szavakra, mint férfiasság, bátorság, felelősség…

Az élet egyszeri és megismételhetetlen, ezt jól megtanulta a katonaságnál. Minden döntésnek következménye van, és ritkán van második esély. Tisztára, mint a harctéren, mosolyodott el magában keserűen.

Nehéz volt tisztán gondolkodnia. Szerette a lányt, és filmként peregtek le az agyában az előttük álló évek. Nem lesz hiány izgalomban, ez biztos. Őrült és szenvedélyes a szerelmük. Jövőre jön az eljegyzés, az esküvő, nagy felhajtásnak ígérkezik.

Lia minden barátját meghívja majd, ő csak néhány kollégát és a rokonokat. Szinte látta a lányt, ahogy fehér ruhában forog előtte és kihívó arccal ránevet az oltár előtt. Elképzelte, ahogy kimondják az igent – és ha most valaki ránézett a Duna-parton ülő komor férfira, pár másodpercig egészen másnak láthatta. Mert furán ellágyultak a vonásai, és csak úgy ragyogott a szeme.

A képzelete továbbjátszotta a jövő filmjét. Gyerekeket látott, ahogy ugrálva rohangálnak a szobában, Lia türelmesen vagy veszekedve fegyelmezi őket. Látott átvirrasztott éjszakákat, reggeli rohanásokat, az oviba indulás őrült kavalkádját. Titkos szexet a fürdőszobában, míg a kicsik mesét néznek.

Összeveszéseket, duzzogásokat és szenvedélyes béküléseket. Gondokat, örömöket, szemrehányásokat, ünnepeket és hétköznapokat. Látta egy család életét, reálisan, kívülről, valamennyi szépségével és nehézségével.

És látta magát is, százféleképpen. Boldognak, dühösnek, szerelmesnek, unottnak, türelmesnek, türelmetlennek. A zsigereiben érezte, mennyire kívánja a felesége testét – és a zsigereiben érezte azt is, idővel mennyire kíván majd másokat.

Látta a kerek popsikat, pirosra rúzsozott ajkakat, csábító pillantásokat, amiken el fog vérezni. Látta, ahogy a házból kiérve zsebre vágja a jegygyűrűjét és vadászni megy. Előre tudta a hazugságokat, amikkel fedezi majd magát, és előre érezte a kínzó, gyötrő lelkiismeret-furdalást, amitől nem lehet szabadulni.

Látott mindent, őszintén és leplezetlenül. Ismerte magát: a természetét, a korlátait. Férfi volt, hát szembenézett a démonaival – mert ha a hűséghez nem is volt ereje, ehhez legalább igen.

Sokáig ült a Duna-parton, bámulta a sodródó vizet. A járókelők pedig, akik futólag rávetettek egy pillantást, rácsodálkoztak a belőle áradó erőre. Valahogy sugárzott belőle a bátorság, és ezt – hiába volt izmos – nem a testi felépítése, hanem a lelke tette…

Az arca kemény volt, felelősségteljes, mikor felállt. Gyors léptekkel ment a parkolóig, a lány lakására hajtott, és szakított. Nem volt más választása, túlságosan jól ismerte önmagát. “Egy férfi ne legyen olyan gyáva, hogy tönkreteszi egy nő életét, akit szeret” – mondta magában kifelé menet. Mert nem elég, hogy szereti, tudni kell JÓL szeretnie. Neki ez nem megy – hát van annyira bátor és becsületes, hogy még időben beismeri…