Most szeresd, most öleld! Holnap már késő lehet…

A hétköznapok mókuskerekében nem könnyű megélni a pillanatot. Egy éjszaka alatt tizedszerre is szeretettel kiemelni a kiságyból a síró csecsemőt emberpróbáló. Ahogy nehéz szeretni a dacos 2 évesben a hisztit és a toporzékolást is.

Nem fogad szót, ellenkezik, durcás, akaratos, széthagyja, szétdobálja, nem marad csendben, nem megy lefeküdni, nem eszi meg, nem veszi fel…  Mi pedig idegesek vagyunk, kiabálunk, mérgelődünk, szavakkal dobálózunk, fenyegetőzünk, mert nincsenek érzelmi eszközeink a megoldásra, mert nincs türelmünk.

Nehéz szeretni a kamaszt, mikor ajtót csapkod, lázad, sír, nem beszélget, szemtelen, utál. Nehéz abban a pillanatban beleképzelni magunkat a helyébe. Érezni az összezavarodottságát, identitáskeresését, félelmeit. A benne zajló bizonytalanságot, hogy épp készül elhagyni a mindent jelentő gyerekkorát, egy homályos és érthetetlen felnőtt világért. Kevesen állunk meg ilyenkor és lépünk ki önmagunk igazából. Kevesen mondjuk ki ezekben a pillanatokban, hogy “Megértem, amit érzel.” Kevesen öleljük meg és biztosítjuk arról, hogy a világon a legjobban szeretjük.

Szeresd most! Mert holnap már nem fog csodálkozó, őszinte tekintettel csüngeni a szavaidon. Nem fogja nyújtani a pici kezét, hogy megfogd, míg átmentek az úttesten. Nem fog az öledben elaludni, és nem fog könyörögni, hogy melléd bújhasson. Nem fog megkérni, hogy mesélj neki, vagy hogy vágd fel az almáját, mert ő nem tudja. A kamasz lányod is észrevétlen cseperedik nővé. Elillan belőle a tapasztalatlan tinédzser, szempillantás alatt mindent megtanul tőled, és már nincs szüksége a tanácsaidra. Inkább majd ő igyekszik téged óvni és védeni, ha jól csináltad.

FORRÁS: PIXABAY

Gyorsan telnek az évek, gyorsan válnak a múlt képeskönyvében betűkké a pillanatok. Egy-egy oldalon még ott van egy fénykép, mely őrzi a perc varázsát. A múlt öröklétét. Mert a jelen csak egy pillanat, mely a múlt emlékeiben marad halhatatlan.

Most szeresd! Most öleld! Most lásd meg benne a csodát! Vissza nem térő pillanat minden egyes percünk, melyben lehet hibázni, de tudni kell tanulni belőle, és a következő percet már így megélni.

A járvány kicsit mindenkit megállított. Engem is. Kiélezettebb lettem a törékenységre, az elmúlásra, a pillanatokra. Megéreztem, hogy gyorsan eljöhet a nap, mikor majd – kezemben a múlt képeskönyvével – magányosan ülök az otthonomban, amit nemrég még gyerekkacaj töltött be. Abban az otthonban, amiben olyan sokat zsörtölődtem, és vártam, hogy teljen az idő. Vártam, hogy a gyerekek nagyobbak legyenek, legyen több “énidőm”, vagy csak legyen végre egy nyugodt percem. És mikor végérvényesen megkapom ezt a nyugodt percet, vajon mit kezdek vele? Lesz-e megnyugvás, hogy jól csináltam?

Néhány napja összevesztünk. A lányom sírt a szobájában. Én úgy éreztem, igazam van, ő úgy érezte, senki nem szereti. Én sem. Pedig én az anyukája vagyok, akinek a legjobban kéne szeretnie. Bementem hozzá. Nem papoltam, nem bizonygattam az igazam, csak annyit mondtam: “Gyere! Hadd öleljelek meg! Nagyon szeretlek!” Életem legjobb döntése volt. Most szeresd! Most öleld! Most lásd meg benne a csodát! Mert lehet, holnap már késő.

Nyitókép: Pixabay