Mi lesz, ha a saját anyám szereti el a vőlegényemet?!

Nyolc év körüli lehettem, amikor az utcán sétáltunk édesanyámmal, és odalépett hozzánk egy férfi.  Emlékszem, olyan szavakat mondott, amilyeneket még soha nem hallottam.

És ahogyan anyukám kacagott,  az teljesen idegenné tette, pedig őt szerettem a legjobban a világon. Pár perc múlva mellénk lépett egy ismerősünk, aki miatt megszakadt a beszélgetés, de a mai napig emlékszem az arcára és arra, amit mondott.

Na kislányom, nagyon vigyázz, mert annak, akinek ilyen gyönyörű anyukája van, nem lesz könnyű dolga. Még a végén a fiúk, akik neked udvarolnak, mind beleszeretnek.

Anyukám erre ugyanúgy nevetett, mint az ismeretlen férfi szavaira. Soha nem felejtettem el ezt a jelenetet. Főleg azt nem, amit már akkor is tudtam: hogy anyának erre azt kellett volna válaszolnia, hogy “Ugyan már, hogy mondhat ilyet?” De ez nem történt meg.

Így mindig volt bennem egy kis félsz, hogy én csak egy kis szürke egér vagyok hozzá képest. Persze soha nem gondoltam ennél tovább, még akkor sem, amikor egy-egy fiúmra furcsa, vágyakozó tekintettel nézegetett.

Nem jutottam el könnyen az eljegyzésig. Az előző kapcsolataimnál mindig volt egy pont, amikor megijedtem az elköteleződéstől. A szüleim hamar elváltak, és én több viszonyát is végignéztem anyámnak. Ő sem erősítette meg bennem a szerelembe vetett bizalmat, hiszen mindig arról beszélt, hogy a férfiak mennyire nem érnek semmit. 

Mégis, végül eljött az idő, amikor átléptem a saját határaimat és el tudtam képzelni a holtodiglan-holtomiglant. Igent mondtam. Szép eljegyzési vacsoránk volt. Egyetlen ember árnyékolta be az örömömet, az anyukám.

Felkérte táncolni a vőlegényemet, miközben senki nem táncolt, és valahogy úgy tekergette magát, mintha ő lenne szerelmes. Furcsán csillogott a szeme, amikor gratulált nekünk, aztán a pohárköszöntőbe belekeverte az önbizalomhiányomat és azt, hogy manapság az én korosztályom már nem tudja, milyen igazi nőnek lenni. 

Láttam leendő anyósom arcán a döbbenetet és a szerelmemen azt a furcsa valamit, amit már többször észrevettem más férfiakon is az anyámmal kapcsolatban. Megijedtem. Az a gyerekkori emlék, a megjegyzés a gyönyörű anyukámról szinte a levegőt is kiszorította belőlem hirtelen.

Szégyelltem magam a gondolataimért, mégis el tudtam képzelni, hogy az anyám és a vőlegényem egyszer csak megfogják egymás kezét és együtt lelépnek. Valami furcsa cinkosságot éreztem közöttük, egy egészen felfoghatatlan és megfejthetetlen közelséget, amit eddig nem vettem észre. 

Persze nem léptek le, ez a kis közjáték pedig még akár bele is férhetett az én nárcisztikus jeleket mutató anyám világába, minden valódi szándék nélkül. Egy idő után szinte el is felejtettem, és a legnagyobb várakozással készültem az esküvőmre.

Ám ahogy közeledett a nagy nap, úgy lett az anyám egyre kiszámíthatatlanabb. Időnként sírógörcsöt kapott, máskor hisztérikusan nevetett, és volt, amikor teljes búskomorságba esett. Ebben az időszakban kivételesen igyekeztem csak magamra koncentrálni, így bár nehezen éltem meg a hangulatváltozásait, alapvetően nem figyeltem rá. Lekötött minden más. 

Egy este aztán szélsőségesen rossz hangulatban volt, én épp ráértem, és nem akartam egyedül hagyni a gondolataival. Igyekeztem beszéltetni, bevonni az esküvői előkészületekbe, vágytam a figyelmére, valamiféle anya-lánya beszélgetésre.

Volt, amikor azt éreztem, nagyon közel vagyunk egymáshoz, de egy másik pillanatban már meg is vonta magát tőlem. Én pedig szenvedtem ettől. És nem is értettem. Kutattam magamban az okot, hogy vajon én csináltam-e valamit rosszul, vagy csak a saját elvetélt kapcsolatai miatt nehéz most látnia az én boldogságomat.

De nem találtam válaszra. Faggattam, kértem, hogy segítsen megérteni, min megy most keresztül. Kérdeztem, hogy segíthetek-e, hiszen tudhatja jól, kész vagyok bármit megtenni érte. 

Egyszer csak egy teljesen idegen arc nézett rám. Egy ismeretlen nőnek a szemét láttam, benne fájdalmat, magabiztosságot, talán egy kis őrületet is. 

 – Bármit? – kérdezte. 

 – Igen, ha azzal boldoggá teszlek – válaszoltam. 

 – Akkor mondd le az esküvőt! Ez az egyetlen dolog, amire vágyom. Neked még annyi lehetőséged lesz, olyan fiatal vagy. Nekem lehet, hogy ez az utolsó szerelem – mondta sírva. 

Elrohantam. Felelősségre vontam a vőlegényem. Ő azt mondta, anyám valószínűleg klinikai eset, egyszerűen csak féltékeny a boldogságunkra. Csak nem gondolom, hogy lenne valami közük egymáshoz?! Nem gondolom. Vagy mégis? Lehet ellenállni egy ilyen gyönyörű nőnek? És miért éreztem zavart a szerelmem hangjában? 

Réka történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

‼️😎 NYEREMÉNYJÁTÉK 😎‼️

Mindig is vágytál rá, hogy egy különleges, egyedi tervezésű kabátban sziporkázz? 😎 Most itt a lehetőség, hogy nyerj egy eredeti Makány Márta darabot! 🤗 Részvételhez kattints a FACEBOOK oldalunkra!

Tovább olvasok