Nem a szerelem az élet értelme - nehéz volt megtanulnom ezt - Igazinő | Igazinő

Nem a szerelem az élet értelme – nehéz volt megtanulnom ezt

2020-12-23 Esszencia

Ott álltam a multiban a műanyag karácsonyfákat gusztálva. És akkor belém mart: egyedül vagyok. Kell nekem egyáltalán fenyőfa? A díszek is elvesztek a szaloncukros dobozzal együtt a költözésnél. 

Elképzeltem egyedül a karácsonyt. Egy embernek minek fa? Eszembe jutottak anyámék, akik ahogy öregedtek, egyre kisebb fát állítottak, a végén már csak néhány fenyőág meredezett a kopott üvegvázában, bánatosan ringatóztak rajta az olcsó szaloncukrok. Miért tartsak én magamnak karácsonyt? Ki látja rajtam kívül, hogy jól áll-e a csúcsdísz, vagy sem? Tudom, hogy nem kell elmerülnöm az önsajnálatban, hiszen van családom, csak már nem ők jönnek hozzánk, hanem én megyek hozzájuk. De aztán egyszer haza kell jönni az üres lakásba…

Az egész életem a szerelem jegyében telt. Kislányként azt gondoltam, ez lehet az élet mozgatórugója. A szerelem. Már óvodásként is éreztem valami romantikus érzést egy kisfiú iránt, és fájt, amikor láttam, más kislányokkal is játszik az udvaron. Képes voltam már korán érezni. Az iskolában is mindig volt valaki, aki iránt bimbózó érzelmeket tápláltam. Tulajdonképpen nekem mindig volt férfi az életemben. Soha nem voltam egyedül. Voltak házasságok, párkapcsolatok, együtt járások. Egyetlen dolog nem volt, üresjárat.

De egy ideje nincs senkim. A gyerekeim kirepültek, párkapcsolat nincs az életemben. Ettől rettegtem. Nem tudtam elképzelni, milyen az, amikor az ember egyedül van. Egyedül él egy lakásban, egy személyre terít az asztalnál, egyedül megy bevásárolni, az élet sokféle területén egyedül kell, hogy boldoguljon. Nem tudtam, milyen egyedül felcipelni a szatyrokat az emeletre, milyen egyedül lefeküdni. Hogy még az a tudat sincs meg, hogy bár nincs itt, de van valakim.

Rémülettel töltött el ez az egész. Egyszerűen nem láttam ennek a dolognak az előnyeit, hiszen nem volt időm megtanulni, mit kell tennem, egyáltalán hogy kell élni egyedül – hiszen sosem próbáltam.

Hibát hibára halmoztam. Rossz döntések sorozatát követtem el. Esténként, amikor sírva az ágyba zuhantam, nem volt, aki megsimogassa a fejem és megnyugtasson, nem dől össze a világ. Belemenekültem kívülről igen ostobának és felelőtlennek tűnő kapcsolatokba. Csak hogy ne legyek egyedül. Nem volt könnyű az ébredés. De egy nap úgy keltem fel, hogy tulajdonképpen eddig az volt a baj, hogy nem jó oldalról közelítettem meg a problémát. Addig csak a negatív oldalát láttam az egyedüllétnek, holott jócskán van ennek pozitív hozadéka is. Mert rengeteg dolog van, amelynek nincs köze a szerelemhez, mégis jó. Megtanultam, hogy a párkapcsolat nem teheti ki az egész életemet. Nem lehet kizárólagos, meghatározó eleme. Része lehet, de egésze nem.

Kép forrása: unsplash

Megtanultam, hogy kell az “én”-ért élni, nem pedig a “mi”-ért. Hiszen évtizedekig nem volt én, csak mi voltunk. Ezt is meg kellett tanulni. Milyen csak és kizárólag magamért tenni valamit. A magam örömére. Olyan dolgokat tenni, ami csak nekem jó. Először furcsa volt. Lelkiismeret-furdalást generált. Mi az, hogy csak én? Aztán szép lassan elkezdtem élvezni a dolgot. Pont úgy, ahogy azt is, amikor az első nemet kimondtam higgadtan, visszavonhatatlanul olyanoknak, akik addig gátlástalanul rajtam lógtak. A nem is tud éppen olyan jó hatással lenni az ember személyiségére, mint az igen.

Felfedezhettem a sebeimet. Nekiláthattam begyógyítani őket. Amire azt hittem valamikor, hogy a szerelem a sebtapasz, gyógyult az anélkül is – csak az okokat kell feltárni őszintén, önmagunkban, kendőzetlenül. Ahogy haladtam előre az időben egyedül, úgy jöttek helyre szinte maguktól a dolgok. Lelkileg és szociálisan is. Kapcsolatok alakultak és épültek le. Képes voltam más nézőpontból látni magam és a körülöttem lévő világot. És akkor arról még nem tettem említést, micsoda felemelő, önbizalomnövelő érzés egyedül összerakni egy Ikea-polcot. Beverni egy szöget. Mindig nekem kivinni a szemetet. Milyen, amikor csak magamra számíthatok. Szóval, megtanultam egyedül élni. És ha így marad? Nincs okom kesergésre. Mert ahogy a görcseimet letettem, úgy maradt hely más jónak. Ha egyszer valaki be akar költözni a lelkembe, nem romokat talál, hanem frissen festet falakat. De ehhez meg kellett tanulni egyedül lenni. Felépíteni önmagamat.

Magamnak megvenni azt a kacskaágú műfenyőt. Bedobni mellé egy rénszarvasos ajtódíszt. Habkarikát. Csak mert szeretem. Egyedül eszem meg. Meg én! Feldíszíteni a fát 24-én délelőtt. Karácsony első napján szépen megteríteni magamnak. Egy személyre. Aztán karácsonyi zoknis lábamat az ágy karfájára pakolva olyan sorozatot nézni, amit én szeretek. És nem lelkizni azon, hogy nincs elmosogatva. Sírni a Karácsonyi éneken. Belülre tekinteni és azt látni, jóban vagyok magammal. Nem vagyok magányos. Mert ott bent már rend van.

Vedd meg magadnak azt a fenyőt!

Nyitókép: unsplash