Fáj az élet nélküled

Unottan kevergetem a kávémat az üres házban. Mindig is szerettem, ha egyedül lehetek reggel. Senki sem sürget, nem kell sorba állnom a fürdőben, és az imádott kávét is úgy készíthetem, ahogy nekem ízlik. 

A nagybátyám és az egész család leugrottak hétvégére a Balcsira. Hívtak engem is, de volt még két vizsgám az egyetemen. Annyira szeretnek, hogy mikor felvettek, szóba sem jöhetett, hogy valami méregdrága pesti albérletbe vagy egy lepukkant koleszba költözzek. Volt pár üres szobájuk, megkaptam az egyiket. Jól kijöttem velük, minden tökéletes volt.

Imádom az egyetemet, egész jól megy, bár rengeteget tanulok. Sok barátom van, és te is itt vagy a fővárosban. Életem legjobb döntése volt, hogy egykor elvállaltam a színjátszó szakkörben az egyik szerepet. Akkor a hátam közepére kívántam, de kellett a jó jegy a felvételihez. A városi versenyen találkoztunk. A hátadon vitted a társulatot, nem játszottad a szerepet, hanem élted.

Olyan természetes volt számodra a színpadon létezni, mintha csak egy színészlegenda született volna újra benned, csak más néven. Körberajongtak a lányok, az előadás után mégis hozzám léptél és bemutatkoztál. Gyengéden, de határozottan fogtál velem kezet, miközben a szemembe néztél.

Ennyi elég is volt. Egyikünket sem érdekelte az eredményhirdetés, csak az, hogy mikor jön el végre a megbeszélt randink napja.

Szerelmesek lettünk. A szalagavatón olyan távolinak tűnt a tavaszi érettségi! De eljött. Együtt készültünk fel, és minden meseszerűen alakult. Az őszi szemesztert már az egyetemen kezdtük. Te művészlélekként az álmaid után vetetted magad, én realistaként a jövőmet építettem. Szerettem volna, ha együtt maradunk, és úgy tűnt, te is akarod.

Mindig találtunk időt egymásra – eleinte… Aztán ahogy nehezebbek lettek a vizsgák és egyre többet kellett tanulnom, eltávolodtunk egymástól. Kevesebb és kevesebb idő jutott rád, kettőnkre. Be kellett ismernem, hogy két egyetem és a szerelmünk összeegyeztethetetlen. Pedig mindig hívtál, hogy fedezzük fel az éjszakát valamelyik romkocsmában. Egy-két alkalom után idegennek éreztem a helyzetet. Képtelen voltam feloldódni, csak a vizsgákon és az ösztöndíjon járt az eszem. Bár tudtam volna úgy lazítani, ahogy te! De nem ment.

FORRÁS: PIXABAY

Akkor éreztem csak jól magam, ha kettesben voltunk, egymás karjaiban. Ám ezek a pillanatok is egyre rövidebbek és ritkábbak lettek. Fájt beismerni, hogy nem fog működni. Nem voltak hangos szavak, viták, csak elengedtük egymást. Te a társulatoddal belevetetted magad a művész életbe, én pedig a könyvekbe temetkeztem. Mindenki hiányolt, mikor nélküled mentem haza az ünnepekre. A sétálóutca, amin annyit jártunk, most szürke és unalmas. Hiába álltam meg a kirakatok előtt, ahol a tablóink voltak, az üvegtáblákon már nem a mi arcunk tükröződött. Hiányoztál, ahogy teltek a hónapok, egyre jobban.

Már csak ez a két vizsga van hátra, és nyári szünet. Tudom az összes tételt, nem a tanulás miatt nem mentem a Balatonra, hanem azért, hogy bámuljam a ház ablakából Pestet, mert te is ott vagy valahol. Utálok cigizni. Melletted szoktam rá, és a vizsgaidőszakba néha jól jött egy-két szál. Most is rágyújtanék, de ez nem segítene a bajomon. Előveszem a telefonom, és hirtelen ötlettől vezérelve felhívlak. Élettel és vidámsággal telve szólsz bele a telefonba. Letudjuk a kötelező köröket: hogy vagy, mi újság, hogy megy az egyetem. Majd beáll a kínos csend, amit sosem szerettem, így én töröm meg a halogatott kérdéssel.

– Üres a ház. Lenne kedved átjönni? – Csak remélhetem, hogy nem érzed a hangomon a visszautasítástól való félelmemet.

– Te is hiányoztál! – felelsz. 

Ígéred, hogy sietsz, ahogy csak tudsz. Ígérem, hogy várni foglak. Megiszom az utolsó korty kávémat és a fürdőbe indulok. A forró zuhany talán segít összeszedni a gondolataimat. Nem tudom, mi lesz velünk, de akarlak, ameddig csak lehet. 

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Unsplash