A szegénység satuként szorította anyám szívét…

 – Ne számolj mindig! – mondta Mimi az anyjának csücsörítő szájjal, morcosan összehúzva kis szemöldökeit. – Csak ne számolj, jó?

Mimi tudta, hogy az élet nem a számokból áll. A boltban sem az volt a fontos, mennyibe kerül a narancs vagy a paradicsom, hanem hogy melyiknek jobb az illata.

– Anya, ne számolj! – mondta mindig, akár többször is egyetlen vásárlás alatt, amit az anyja már meg sem hallott, elhalkuló zaj volt a bolti morajlásban.

De a kislány hallotta, ahogy folytonos kalkuláció fut a fejében. Kattogtak a számok, pörögtek és agyonnyomták egymást. Mimi, ahogy egyre idősebb lett, gyakran észrevette, ahogy motyog az anyja, és már tudta, mit jelent, amikor csak 5000 Ft van a pénztárcában, és okosnak kell lenni és felelősségteljesnek. Tudnia kellett, hogy mennyi fér még bele a kosárba.

Ahogy idősödött, egyre nagyobb jelentéssel bírtak a számjegyek az árcédulán, a benzinkúton, a sárga papírfecniken, amiket havonta küldött valaki, és anya a postára sietett velük még a határidő lejárta előtt. Amikor valamit nem lehetett megvenni, anya azt mondta: nem fér már bele a kosárba, nem bírjuk hazavinni. Mimi tudta, hogy ez nem igaz, hiszen olyan könnyű volt az a csomag keksz és a puha plüss is a kasszánál, de megértette, hogy a számok miatt nem lehet.

FORRÁS: PEXELS

Gyűlölte őket. Sokszor látta, ahogy az anyja éjszaka az íróasztalnál ül és a számlákat rendezgeti. Olyankor annyira hangosak voltak a számok, hogy ő is tisztán hallotta mindet, még akkor is, ha a szobájában ült, mert a toll sercegése ott lüktetett az egész házban. Súlyos ólomgolyóként koppantak anyja mellkasában az egymás mellett tolakodva gyűlő összegek.

Reggel, amikor a palacsintát készítette, mégis mindig mosolygott. Pontosan 7 darab epret rakott rá mindig. Mimi csak az epreket szerette számolni.

Tavaly, amikor a születésnapja előtt ajándékot választott a boltban, hallotta megint a számokat, és azt választotta, ami a leghalkabban koppan majd az éjszakai elszámolásnál az anyja mellkasában. Az iskolában, amikor először tanult Auschwitzről, nem a történet ragadt meg legjobban a fejében, hanem a részletek.

Ekkor úgy képzelte, hogy az anyja fejében a számok szögesdrótok mögé dugták a mosolyát és a boldog, csilingelő nevetését. Néha még hallja, amikor Gábor jön. Olyankor még a számok is összemennek, elcsendesednek az anyja gondolatai között, olyankor nevetni is tud, és összegyűlnek a mosolyráncok a szeme sarkában.

Végül, ahogy elrohantak az évek, Mimi leérettségizett, majd lediplomázott. Már nem mondta többé az anyjának, hogy ne számoljon, mert ő is ezt tette. Nem szagolta meg többé a narancsot meg a barackot a boltban, mielőtt kiválasztotta volna, már a számok voltak az erősebbek…

Felnőttként egy nap a közértben sétált a kisfia kezét szorongatva. Éppen az pékárut nézegette, amikor az „Anya, ne számolj!” mondat a dobhártyáján áthatolva vészharangot kongatott az agyában. Nem tudta már, hogy a fia volt, vagy a saját gondolatai, de elvette a polcról a frissen sült kenyeret, beleszagolt az illatába, és összeszorult szívéből kifacsarta a múlt minden emlékét. Könnyek futottak végig kipirult arcán, és akkor ott egy pillanatra még a számok is eltompultak – nem hallott semmit, csak a háttérben nyüzsgő tömeg zaját

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok