Koldusok: Van, aki szükségből, más kényelemből kéreget? - Igazinő | Igazinő

Koldusok: Van, aki szükségből, más kényelemből kéreget?

Ideges lettem, amikor megpillantottam azt a nőt. Tudtam, hogy megint pénzt fog kérni tőlem, ezért próbáltam kikerülni, és a tekintetemet is elfordítottam.

Az alacsony termetű, műanyag poharat szorongató asszonyt azonban úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja. Minden nap ugyanazon az útvonalon szólítgatta le az arra járókat. Már egy csepp szégyenérzet sem volt benne. Napjában többször is megállított, hogy pénzt kunyeráljon.

Néha azon gondolkodtam, vajon hány éves lehet ez a nő. Nem tűnt öregnek, annak ellenére, hogy bizonyára mostohán bánt vele az élet, ami kiült az arcára is. A nap bármely szakában találkozhattam vele azon az útvonalon, ami a munkahelyemre vezetett, oda- és hazafelé menet is többször összefutottam már vele. A kéregető szorgalmára tehát nem lehetett panasz.

A rendőrök is ismerték már, és a nő tudta, hogy tiltott dolgot tesz. Fél szemmel sandított vissza, amikor meglátta a járőröket, de amint látótávolságon kívül kerültek, már tartotta is maga elé pénzgyűjtő poharát, és százegyedjére is elismételte ugyanazokat a kolduló mondatokat. Nem tűnt betegnek, legalábbis fizikailag nem voltak erre utaló jelek. Ennyi erővel akár állásokra is pályázhatott volna, ahol szintén sok a visszautasítás. Mert itt is volt bőven. Szép és csúnya egyaránt.

Ha ezek már leperegnek róla, ennyi erővel miért nem próbálkozik valami munkával? Akkor az ilyen visszautasítások sem jelentenének neki nagy lelki terhet, de legalább lenne esélye, hogy egyszer csak állást talál. Vagy éppen arra gyakorolt? Hogy egy védőpajzsot húzzon magára, melyről lepattannak a “nem”-ek? Nem hinném. Annyira lételemévé vált már a koldulás, hogy eszébe sem jut: más után is nézhetne.

Hiszen mindig volt, aki megsajnálta. Eleinte én is. Aztán látva, hogy újra és újra attól is kér, aki – akár egy napon belül is – már adott, elkezdtem dühöt érezni. Vannak, akik így szocializálódnak. Semmi kivetnivalót nem találnak abban, ha a koldulást tekintik fő kereseti forrásuknak.

Aztán egy nap megtudtam, hogy ezt a nőt a párja kènyszeríti az utcára, és neki viszi haza a “keresetét”.

FORRÁS: PEXELS

Innentől kezdve már nem rá, hanem arra a férfira – vagy minek is nevezzem az ilyen lényt – voltam mérhetetlenül dühös, aki ezt teszi vele. Mert bár mindenki a saját sorsáért felel, vannak kilátástalan helyzetek, amikor igenis észre kell venni, ha valaki segítségre szorul. Pedig a nő jól ismert figura volt a városban. Mégis szemet hunytak a dolgai felett a rend őrei.

De ha ehhez a helyzethez alkalmazkodott, akkor egy rendes munkahelyen is tűrné a pofonokat – gondoltam. Csak a kezdő lökést kellene megadni neki. Vagy mégsem? Arra jutottam, hogy esetében ez már nem lenne elég. Hiszen, ha ilyen sokáig volt már egy másik ember elnyomása alatt, komoly személyiségzavarokkal küzdhet. Biztos, hogy egy egészséges önkép kialakításához hosszabb út vezetne, és ez nem megy olyan ember mellett, aki az utcára küldi.

Közben elhaladtam a nő mellett, aki magát összehúzva kezdte a már ismert, begyakorolt szövegét. Nem tudtam, mit tegyek, így zavartan mentem tovább. Talán így ment el az életben mindenki mellette, amikor segítséget kért. Ha kért egyáltalán. Hiszen honnan is tudhatná, hogyan és kitől kellene kérni?

Herczeg Zsuzsa novellája

Nyitókép: Pexels