Sírva jártam dolgozni, mire végre felmondtam!
Máig élesen él bennem annak a hét és fél évvel ezelőtti napnak az emléke, amikor kiléptem egy munkahelyről, amit már régóta nem szerettem. A semmibe. Mert nem volt másik munkám…
Mi is történt aznap pontosan? Mi volt az utolsó csepp? Nálam az, amikor egy hosszabb szabadság után (ami elvileg feltölti az embert) újra munkába indultam – és ettől elsírtam magam. Az volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak: ennek így nincs értelme, itt a vége, ezt így tovább nem csinálom.
Mert vannak rossz napok, van motiválatlanság, ez oké. De sírva menni?! Nagyon nem oké… Nem normális.
Persze be voltam rezelve. Már régóta tartott az állapot, hogy a váltáson gondolkodtam, de ideális esetben úgy képzeltem, hogy először találok egy másik munkát. Ám ez nem akart összejönni, bárhogy próbáltam. Utólag visszanézve cseppet sem csodálkozom: amilyen negatív voltam a régóta tartó szenvedésem miatt, én sem választottam volna ki magamat semmilyen állásra…
Életem első munkahelye és első felmondása volt. Amikor azon a bizonyos napon összeszedtem minden bátorságomat és elmondtam a döntésemet az akkori főnökömnek, egy percig sem próbált lebeszélni, sem visszatartani. Megerősödött bennem az érzés, hogy jól döntöttem: mert ha közel 8 év után annyira sem értékelnek, hogy megkíséreljenek tartóztatni, akkor ez nem az én helyem. Akkor nem fogok minden nap lógó orral odamenni, ahol nem kellek, és ráadásul nekem is rossz…
FORRÁS: PEXELS
Persze tele voltam bizonytalansággal, félelmekkel és kérdésekkel. De amint letelt a felmondási időm, és utoljára sétáltam ki az épületből, leírhatatlanul jó érzés járt át. Annyira jó, amihez hasonlót már évek óta nem éreztem a munkám során. És akkor már tudtam, hogy igenis ez volt a helyes lépés.
Nem mondom, hogy ezután rózsaszín napok jöttek. Nem, mert nem lett pikk-pakk új munkám, és emiatt voltak rossz időszakaim – de ezek a rossz napok már meg sem közelítették a korábbi rossz napokat. Azzal vigasztaltam magam: lehet, hogy 50 jelentkezésemből 49-et elutasítanak, de úgyis csak egy állást keresek. Tehát csak egyetlenegy hely kell, ahol engem akarnak, és ahová én is szívesen megyek. Ez segített. Meg az, hogy nem adtam fel.
Rendületlenül küldtem az önéletrajzokat, és a sokadik jelentkezés, sokadik sikertelen interjú után pár hónap múlva ajánlatot kaptam egy helyről, ahová örömmel mentem dolgozni. Ez az én történetem. Ha hasonló helyzetben vagy, és azt kérdezed, ugorj-e te is a bizonytalanba, annyit mondhatok: nem tudhatom, neked mi az utad – csak azt, hogy az enyém ez volt.
Mert meghúztam egy határt, és amikor azt elértem, ugrottam. Megbántam-e? Minden nehézséget számba véve – volt bőven! – is csak azt tudom mondani: egyetlen percre sem. Mert csak így érhettem el, amire vágytam. Nem kérdés, hogy újra ugyanezt tenném, akkor is, ha az út göröngyös volt. Még akkor is, ha végül az új munkahelyről is másfelé indultam tovább egy idő után – de ez már egy másik történet…
Nyitókép: Pexels
