Az intézetben harcolni tanítottak, nem szeretni - Igazinő | Igazinő

Az intézetben harcolni tanítottak, nem szeretni

Intézetis gyerek voltam. A szüleimet négyéves koromban alkalmatlannak ítélték a nevelésemre. Anyukám egy ideig még úgy-ahogy látogatott, de valójában minden családi kapcsolódás és igazi szeretet nélkül nőttem fel. 

A küzdelem, önmagam megvédése, a saját tulajdonom éber őrzése töltötte ki az életem. A szelíd külsőm, az ábrándos kék tekintetem mögött egy igazi harcos lakott. Úgy jöttem ki az állami gondozásból tizennyolc évesen, hogy tudtam, csak magamra számíthatok, de nincs az az ember, aki engem bánthat.

Szerettem tanulni, és könnyen is ment a tanulás, ezért érettségivel indultam a kinti világban. Az utolsó intézeti hónapok alatt előkerült egy rokonom is, aki valamiféle megkésett jóvátétellel próbálkozott. A lelkiismeret-furdalás, amiért annak idején senki nem segített rajtam a családból, arra késztette, hogy befogadjon. Adott egy kis szobát, ahol lakhattam, és segített a munkahely keresésben is.

Egy nagyobb céghez kerültem titkársági feladatok ellátására. Szinte mindenki jóval idősebb volt nálam. Persze az intézetben és az iskolában is több idősebb emberrel találkoztam, ez valahogy mégis más volt. Ez egy munkahely, ahol a korosabb dolgozók nem uralkodhatnak felettem. Egyenrangú viszonyokban pedig csak a küzdést ismertem. Megszerzem, megvédem, elintézem bármi áron – ezek voltak a megoldási módszereim.

FORRÁS: PEXELS

A főnököm tudta, hogy honnan jövök, úgy érezte, hogy az intézeti élet után valahogy oltalmazni kell egy ilyen babaarcú életkezdőt, aki nyilván nagyon gyámoltalan. Én voltam a szegény kis intézetis lány, akiről jó volt azt gondolni, hogy óvni kell. Mások viszont épp ellenkezőleg gondolták. Ezért két véglet között lavíroztam.

Persze a durva beszólásokban otthon éreztem magam, inkább a gondoskodási szándék volt teljesen idegen számomra. Mi több, szinte idegesítő… A gyámolítókat elutasítottam, az ellenségeskedőkkel szemben pedig felvettem a kesztyűt. Így aztán mindenkivel harcoltam. Sem segítséget, sem tanácsot nem kértem. A munkámat rendesen elvégeztem, és úgy gondoltam, hogy az emberekre semmi szükségem.

Aztán egy nap nagyon durva támadás ért. Valaki rajtam kereste az elveszett anyagait. Azt mondta, szándékosan hátráltatom, hogy ne tudja teljesíteni az életbevágóan fontos határidőt, és nem vagyok való semmire. Nem hagyhattam magamon száradni egy ilyen nyilvánvaló hazugságot. Mivel az eszköztáramban leginkább csak a fenyegetés volt, mint védelmi technika, ezért azt ordibáltam neki: ne nagyon induljon el haza egyedül, ha nem látja be, hogy igazságtalanul vádol.

Emlékszem az arcára. Nagydarab férfi volt, én pedig egy kicsi, vékony nő vagyok. Mégis, valami olyan lehetett a hangomban, amitől ledermedt. Nem mondom, hogy megijedt, de hogy egy pillanatra nem kapott levegőt, az biztos.

Tudtam én, hogy csak egy közveszélyes intézetis kurva vagy!

– kiabált a felocsúdás után. Kis híján egymásnak estünk. A főnököm a nagy ordítozásra jött ki. Csak állt csendesen és nézett minket.

– Befejezték? – kérdezte a lehető leghalkabban. Majd az “ellenfelemhez” fordult. – Nálam van az anyag, amit keresel. Itt hagytad a titkárságon, bevittem magamhoz, elfelejtettem szólni. Na, mi az ítélet? Én mi vagyok? Nem intézetben nőttem fel, és nem vagyok nő sem. Mondjuk, közveszélyes még lehetek.

A nagydarab férfi szó szerint elpirult. De még nem volt vége a történetnek. Én kerültem sorra.

– Sajnos nem tudom garantálni, hogy nem lesz valamikor valamilyen konfliktus közöttünk. Gondolja, hogy nem leszek biztonságban? Esetleg szerződtessek egy testőrt? – kérdezte a főnököm ironikusan.

Én is elszégyelltem magam. Ez volt az a pillanat, ami számomra úgy működött, mint egy átkapcsológomb. Életemben először tapasztaltam meg, hogy valaki úgy veszi át az irányítást, hogy nem kiabál, nem harcol. A higgadtságában, csendességében olyan erő volt, amit még soha nem láttam.

Mindketten visszavonultunk, szó nélkül. Valahogy még a dühöm is elpárolgott, pedig alapjáraton ez a lelki táplálékom. Az egész intézetis sorsom, az, hogy mindig csak egy voltam a sok közül, hogy soha senkinek nem én voltam a legfontosabb, állandó haragot generált bennem.

Most megláttam valamit, ami túlmutatott a folytonos harcon. Főleg az volt számomra értékes, hogy a főnököm soha többé nem hozta fel, ami történt. Nem tartott példabeszédeket, lezárta és elengedte az egészet. Persze nem csapom be magam, hogy ettől rögtön másmilyennek látom az emberek világát. Mindössze annyi történt, hogy egy pici rés ütődött a falamon. Még nem tudom, hogy valójában mit kezdek vele.

Helga történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Pexels