Miért fáj a szakítás, akkor is, ha én mondom ki?

A statisztikák szerint ma már minden negyedik házasság válással végződik. Ez elég elkeserítő tud lenni azok számára, akik éppen frigyre lépnének – vagy legalábbis megfordult a fejükben, hogy egyszer hivatalossá teszik a kapcsolatukat a párjukkal.

Természetesen egy hosszabb együttélés is szinte már olyan, mint egy házasság, és ha vége, az éppen annyira fáj annak, aki elhagy, mint annak, akit elhagynak. Sokféle oka lehet ennek, de a fájdalom ott motoszkál mind a két félben. Kivéve talán azéban, aki iziben egy másik nő vagy férfi karjai közt talál vigaszra, főleg, ha a szétválás okai között az szerepel, hogy képbe került a harmadik fél.

Fájni kell, gyászolni kell. De mégis miért fáj annyira?

Mert akiről úgy döntöttél egykor, hogy vele akarod leélni az életed, csalódást okozott. Ez egyértelmű ok, ezen sok elemezni való nincs. A csalódás zsigeri fájdalmat tud okozni, még akkor is, ha te sem voltál makulátlan. Hiszen az árult el, akit a legfőbb bizalmasodnak gondoltál. Minden élethelyzeted tudójának.

Az hagyott el, akinek a kezébe az életedet tehetted. Akivel megosztottad minden gondolatod, érzésed. Aki mellől reggelente kócosan keltél ki az ágyból, álommorzsákkal a szemedben. Aki láthatott sminktelenül, aki előtt becsattogtál egy szál törölközőben a szekrényedhez bugyiért. Aki látott lázas betegen, kiütésekkel a testeden, aki a lavórt tartotta, míg gyomorrontással küzdöttél, aki előtt seggre ültél a jeges járdán. Aki előtt teljesen védtelen és meztelen lehettél. És akinek ugyanezt adtad, míg együtt voltatok.

FORRÁS: PEXELS

Láttad minden gyengeségét. Pontosan tisztában voltál a hibáival. Tudtad, mikor hazudik. Tudtad, mikor igazak a könnyei. Az élete olyan volt előtted, mint egy hosszú filmsorozat, amit végignéztél, és amelynek egy részébe bekapcsolódtál. Ez mocskosul tud fájni. Mert hiába küzdesz utána, hiába adod a végzet asszonyát, már nincs rá hatással. Hiszen ismeri az esendő énedet.

Aztán elengeded. De a fájdalom makacsul melletted marad, és hosszú időnek kell eltelni, mire enyhül és elviselhetővé válik. Majd szépen lemálik rólad, mert az idő segít, és jó esetben csak semleges érzéseid maradnak, emlékeid maradnak. Jók is, rosszak is vegyesen. Mire eljutsz odáig, hogy kézbe veszed a bírósági végzést, már nem mozdul meg benned semmi, mikor kibontod a borítékot, majd egy hanyag mozdulattal a befizetni való számlák tetejére hajítod, vagy a szekrény mélyére rejted a többi ott pihenő dokumentum közé.

Mert amiről úgy gondolod, hogy soha meg nem bocsátható, soha fel nem dolgozható, azt addigra – szerencsés esetben – megemésztetted. Nyilván vannak olyan emberek, akik egy életen át hurcolják magukkal teherként a válásukat. Olyanok is vannak, akik életre szóló sérelemnek érzik, mert képtelenek megküzdeni az egójukkal. Van, aki magában keresi a hibát, és ha talál is (pedig ahogy a házassághoz is két ember kell, a váláshoz is), képtelen megbocsátani magának, és ezt cipeli élethosszig. Olyanok is vannak szép számmal, akik (legyen elhagyó, vagy elhagyott) kizárólag a másikat hibáztatják, önmaguk számára könnyebbé téve a véget.

Hogy ki csinálja jól? Ki tudja… Mindenesetre az biztos: elengedni nagyon nehéz. De nem lehetetlen. Bele lehet törődni abba, hogy így alakult. Idővel mindenki megküzd ezzel. De elfelejteni valakit, aki valaha az életünk része volt, azt nem lehet.

Nyitókép: Pexels