Megbánod, hogy nem küzdöttél értem!

Rengeteg időd volt, hogy harcolj értem. Mégsem tetted meg. Úgy emlékszem arra a napra, mikor elköltöztem tőled, mintha tegnap történt volna.

Egy este alatt pakoltam össze a holmijaimat, és többször megbotlottam a szőnyegben, mert alig láttam a könnyeimtől. Néhány ruha, könyv, a pipereholmim és a közös fényképeink. Ez volt minden, amit becsomagoltam a bőröndbe.

Te ezalatt a laptopod fölé görnyedve próbáltál úgy tenni, mintha nem is léteznél. Nem szóltál, nem kérdeztél, és ami a legrosszabb, még csak rám sem néztél. Így még fájdalmasabb volt elszakadni a régi életemtől. A kocsiban ülve vártam még egy órát, hátha utánam jössz, és kétségbeesett arccal arra kérsz, hogy maradjak. De nem. Miközben kanyarogtam lefelé a sötét utcák labirintusában, ezernyi gondolat kavargott a fejemben.

FORRÁS: PEXELS

Megnyíltam előtted, mint még soha senki előtt. Az ujjaid köré csavartál, elvakított a lazaságod, a magabiztosságod, nem láttam a felszín alá. A legvégsőkig megbíztam benned, ahogy senkiben ezen a világon. Mindig kiálltam melletted és támogattalak, sokszor azon az áron, hogy a saját igényeimet háttérbe szorítottam. Nem kellett volna…

Lázadás? Kétségbeesés? Büntetés? Önsanyargatás? Mindegy is, minek nevezem. Egyszerűen el akartam menekülni abból a közegből, ahol azt éreztem, hogy csak én erőlködöm, te pedig semmit sem teszel a kapcsolatunkért. Nem azért tettem, mert az egyszerűbb utat akartam választani, pont ellenkezőleg. Azért döntöttem így, mert meg akarom mutatni neked, hogy milyen sokat veszíthetsz.

Nem múltak el irántad az érzéseim, de elfogyott a türelmem. Meguntam, hogy mindig én adok. Meguntam, hogy állandóan kedves vagyok, gondoskodó, megbocsátó, és hogy erőmön felül alkalmazkodom a békesség érdekében. Ha nem szánom rá magam erre a lépésre, sosem tanulsz meg szembenézni a saját démonjaiddal.

A döntésemben komoly szerepet játszott, hogy rájöttem, mi lehet a gond kettőnk között. Eleinte folyamatosan magamat hibáztattam, és kínzott a bűntudat. A románcunk nagyon szenvedélyesen indult, aztán néhány hónappal ezelőtt valami megváltozott. Csak nemrég kezdett kitisztulni a kép, hogy mérhetetlenül önző, elkényeztetett fickó vagy. Az a típus, akit a másik ember figyelme és szeretete táplál.

A nagyra nőtt egód az oka annak, hogy azt gondolod, te bármit megtehetsz. Hogy rád nem vonatkoznak azok a szabályok, amik szerinted mindenki másra érvényesek. Én elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. A hibáiddal, a tökéletlenségeiddel együtt, feltétel nélkül. De ez nem elég. Ahhoz, hogy megváltozzanak a dolgok, te is kellesz! Tudom, nem szereted hallani az igazságot, de lassan 40 éves leszel, és egyetlen épkézláb párkapcsolatot sem tudsz felmutatni.

Két lehetőséged van: vagy erőt veszel magadon és bebizonyítod, hogy komolyan veszed a kapcsolatunkat, vagy örökre egyedül maradsz. Mert soha nem fogsz olyan nőt találni, mint én.

Azt, hogy eljöttem tőled, egyfajta próbatételnek szántam, de bevallom őszintén, másra számítottam. Hetek teltek el a szakításunk óta, rengeteg időd volt, hogy bocsánatot kérj, hogy elsimítsd a hullámokat, de nem tetted. Úgy indultam neki, hogy adok még egy esélyt kettőnknek. Várok még egy kicsit, aztán továbblépek. És egyszer bánni fogod, hogy nem küzdöttél értem.

Nyitókép: Pexels