Babavárás: Milyen sorsot örökítünk át a gyerekünknek?

Hát szóval, terhesek vagyunk. Így, többes számban, mert úgy tudom, ezt szokás mondani, meg hogy gömbölyödünk és szülünk. Mondjuk, az előbbi speciel igaz is lehet, gondoljunk csak a leendő apák szimpátia hízására. 

Még ha életszerűbb is ez a szó, mint az “áldott állapot” kifejezés, olyan… nem szép. Inkább szülőpalánták vagyunk, berosált álfelnőttek, akik annyira igyekeznek már most mindent megadni szerelmük gyümölcsének, hogy félő: épp ezzel rontják el.

Mi volt a legelső gondolatom, amikor megláttam a terhességi teszten a jelet? Hát persze, hogy a “jupííí”, hiszen ez a politikailag korrekt válasz. És úgy nagyon őszintén a legelső? Félelem. Pánik. Azonnal másként kezdtem el tekinteni magamra, pedig nem éreztem még semmit, és nem is láthatott rajtam a környezetem semmit. De én tudtam.

Egy 33 éves átlagos feleségből Gazdatest lettem (ezt az elnevezést a Férj kijavította a bájosabb Anyahajóra). Egy két lábon járó jajveszékelés, akiben azonnal tudatosult, hogy mostantól minden, amit tesz vagy nem tesz, gondol vagy nem gondol, befolyással lesz egy teljesen ártatlan kis lényre. És ez a rettegés – ez is hatással lesz rá. Ördögi kör.

FORRÁS: UNSPLASH

Régóta rajta volt a kerítek-rá-időt-ha-addig-élek-is listámon az Örökölt sors című könyv értő olvasása. Vallom, hogy az időzítés egy ribi, és ezt igazolta az is, hogy pont közvetlenül a várandósságom előtt sikerült sort kerítenem rá. Orvos-Tóth Noémi életkalauzát kötelező olvasmánnyá tenném kezdőknek és haladóknak egyaránt. Előbbieknek amolyan felkészítő tanfolyam gyanánt, utóbbiak számára pedig azért, hogy a rég keresett-kutatott puzzle darabkák végre a helyükre kerülhessenek.

Arcozom a barátaimnak az egyik kedvenc tudományos mondatommal, amit sikerült megjegyeznem („a bőr és az idegrendszer ugyanabból az ektodermális csíraplazmából differenciálódott”), de minden viccet félretéve csontig hatolt az üzenete. Az évek alatt ott gyűlnek az ember fejében a látszólag random módon elszórt pontok, amiket ha összekötünk, kirajzolódik egy tisztább kép, és egy irány, ami felé érdemes folytatni utunkat. Köszönöm az írónak ezt az iránymutatást – azt hiszem, jobb, de legalábbis tudatosabb anyává fogok válni általa.

A könyv tartalma elkezdett ülepedni, aztán jött a baba érkezésének híre, és szinte azonnal követte a kérdés: vajon milyen lesz az a sors, amit ő örököl? Mennyi akaratlanul a kis vállára pakolt terhet cipel tovább, és mennyit lesz majd ereje letenni? Lesznek “aha pillanatai”, kikristályosodnak majd számára gigászi összefüggések, és ha igen, hogy fogja ezeket feldolgozni? A maga módján fogja ezt megtenni, vagy ebben mi, a szülei segítünk majd neki, esetleg akaratlanul is hátráltatjuk majd? Legbelül azt remélem – még annak ellenére is, amit olvastam ezeknek a dolgoknak a működéséről -, hogy nyom az élet egy tabula rasát, és a gyermekünk a saját történeteivel tölti majd meg azt a tiszta lapot. Ha nem, akkor pedig annyit tudunk tenni, hogy megpróbáljuk jól szeretni őt.

Azt is szokták mondani, hogy ez a legnagyobb kaland, de én akármilyen kalandvágyó is vagyok, azért lenne néhány kérdésem. Megnyugtató válaszok azonban nincsenek. De aztán, mint az élet mindegyik rázós szituációjában, jön Férj, illetve most már Férj 2.0, Kispapa fícsörrel, és azzal a taníthatatlan magabiztosságával közli, hogy frankó lesz. Nekem pedig nincs más választásom, mint elhinni neki.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok