Hogy vetkőzöl le egy férfi előtt, ha gyűlölöd a tested?

2021-01-10 Szerintünk

Nem voltam soha versengő alkat. Nem érdekelt, ha az oviban senki nem szólt hozzám, jól megvoltam egyedül.

És nagyobb koromban sem éreztem magam rosszul attól, hogy míg az osztálytársaim szavaltak, nekem a néma bűvész szerepe jutott. Sőt, valahol még örültem is annak, hogy kihagynak a szereplősdiből.

Lámpalázas voltam, mert születésem után sokáig az életemért harcoltam, és erre hatalmas, látványos hegek emlékeztettek. Hamar megláttam, hogyan néz ki egy normális lány, és azt is, hogy én merőben más vagyok. Mivel ez teljesen megnyomorított lelkileg, azt gondoltam, mások is torzszülöttként tekintenek majd rám.

Szégyelltem magam, mert magamon viseltem az életemért folytatott kemény harcok nyomait. Féltem, hogy kirekesztenek, és hogy akit szeretek, képtelen lesz majd így elfogadni. Ezért aztán természetesnek vettem, hogy nekem sosem jutott semmiféle főszerep az élet semmilyen területén.

Pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy szeressenek… Szeressenek mint embert, mint barátot, szeressenek mint nőt. És szerettek is. Csak nekem esett sokszor nehezemre elhinni, hogy tényleg szerethető vagyok.

Aztán jött a tizenéves korszak, a nőiesedés első lépései. Ám én a többi lánnyal ellentétben magassarkú helyett acélbetétes bakancsot húztam, és inkább voltam lázadó, mint nőies. Aztán hamar betoppant az életembe az első szerelem. Emlékszem, milyen volt arra készülni, hogy elmondjam: hegek vannak a testemen.

FORRÁS: PEXELS

Mélységesen szégyelltem magam ezek miatt, mintha valami iszonyatosan rossz dolgot követtem volna el. Ha pedig épp nem ezzel ostoroztam magam, akkor attól rettegtem, hogy a többiek lenéznek, kiközösítenek. Zavart, hogy mindig kínosan kellett ügyelnem az átöltözésekkor suliban.

Újra és újra rettegtem attól a pillanattól, hogy mi lesz, ha az aktuális szerelmem meglátja ezt a hentesmunkát rajtam. 

Aztán az idő múlásával rájöttem, hogy ez rajtam kívül senkit nem érdekel. A szerelmem sajnált, mert szeretett – de nem szánt. És ettől a perctől egy pillanatig nem éreztem feszélyezve magam mellette. Rájöttem, hogy talán tényleg nem ilyenek alapján mérik az embert…

Ezen felbátorodva belevetettem magam a nagybetűs életbe, és bár még mindig iszonyú komplexusokat okoztak néha a hegeim, egy férfit sem tudnék említeni, aki valaha szóvá tette volna. Nem zavarta egyiket sem.  Akkor értettem meg, hogy valójában nem attól féltem, hogy mások majd undorodnak tőlem. Nekem volt bajom saját magammal, nem ment az önelfogadás.

Így a lelki békém és a saját boldogságom érdekében néhány éve kés alá feküdtem, hogy eltüntessem mindazt, ami lelkileg annyira megnyomorított.Most sem néz rám senki másképp, mint azelőtt, de én már békében élek önmagammal. Hegeim most is vannak, de a régi, vastag, itt-ott letapadó vágásokat egy gyönyörű, egyenletes vonalkára cserélték.

Ma már büszke vagyok a sebeimre, mert miattuk élhetek. Közel harminc éven át éreztem magam kevesebbnek másoknál, és bár sajnálom ezeket az éveket, mégsem bánom egyetlen percüket sem. A sok aggódás, a sok gyomorgörcsös pillanat végül kiforrta magát, és én megértettem, hogy nem azért voltam a vágások által kevesebb, mert mások annak tartottak. Hanem egyedül azért, mert én nem feleltem meg a saját elvárásaimnak.

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok