Saját magadnak is hazudsz a retusált képekkel, a plasztikázással!

Bár számtalan leleplező cikk jelent már meg arról, hogy az Instragram és a valóság merőben más, mégis mintha ez időről időre feledésbe merülne.

Főleg a nagyon fiatal korosztálynál, azaz az utánpótlás Insta-celeb csapatnál. Így pedig ahogy jönnek a legújabb filter variációk, az a bizonyos léc is mindig magasabbra kerül. A kérdés, hogy hol a vége. Hol a vége a néphülyítésnek, hol a vége az egymás túllicitálásának, hol a vége az elfogadás hiányának? És főleg: hol a vége a nettó önbecsapásnak?

Régen azokat a bizonyos fekete-fehér képeket is festegették és csinosították, a különböző kenceficékkel már akkor is szebbnek akartak látszani a nők. Szóval, nem újkeletű dolog ez, pusztán ami igencsak eltorzult ebben az óriási digitális szabadságban, az a mérték. És ahogy a mertékek egyre inkább távol kerültek a normálistól, úgy kerülnek sokan egyre távolabb önmaguktól is.

Hiszen elfelejtik azt, hogy a Photoshop, a smink és a plasztikai sebészet mind-mind olyan eszköz és arra hivatott, hogy egészséges mértékeken belül javítsunk az összképen.

Ám a számtalan lehetőség közül egyik sem arra való, hogy tökéletesen és visszafordíthatatlanul megváltoztassuk önmagunkat, mert olyan szürreális képet hajszolunk, ami a valóságban még csak nem is létezik. Hiszen gépek, programok, applikációk generálják. Talán ezt nem tudják fejben helyretenni a legtöbben, és ez a nagyon nagy probléma.

FORRÁS: UNSPLASH

Probléma azoknak, akik naponta ebben élnek, és görcsösen mindig újat akarnak nyújtani, hiszen a konkurenciától nem lehet lemaradni! És mennyien nem tudják, hogy a látszólag tökéletes és bomba nők milyen komplexusokkal küzdenek, és a tökéletesség látszatával ezt próbálják leplezni…

Probléma ez az „egyszerű” lányoknak és nőknek, akik átlagos életet élnek – annak minden szépségével és negatív hozadékával együtt. Ám pörgetve a hírfolyamokat mégis úgy érzik, kevesebbek, unalmasabbak, csúnyábbak, és pályán kívül maradnak az ilyen csodanőkkel szemben. Bele sem gondolnak, hogy tulajdonképpen mennyien szeretnének már ebből kiszállni, ám ha egyszer a körhinta elindul, nincs megállás.

És ez az egész látszatcirkusz a gyermekeinknek a legnagyobb probléma. Akik innen választanak hamis példaképeket maguknak olyan emberek személyében, akiknek a kinézetükön kívül egyéb szuperképességük talán csak annyi, hogy megtanulták profin használni a kép- és videószerkesztő programokat. Ha egy fokkal jobb a helyzet, akkor talán társul mellé egy jó kommunikáció is.

Az még csak egy dolog, amikor képeket retusálgatunk, de amikor a szike alakít, az már egészen más szint. Persze egészséges kereteken belül egy nagyon áldásos dolog tud lenni, hiszen sokaknak ez kell ahhoz, hogy újra nőnek érezzék magukat, visszanyerjék az önbizalmukat, a lelki békéjüket.

Ám felmerül a kérdés az agyonplasztikázott nőket látva: vajon senki, de tényleg senki nincs a környezetükben, a családjukban, aki felnyissa a szemüket? Aki megmondja nekik, hogy túlzás, amit önmagukkal és a testükkel tesznek? Vagy ennyire nem hallgatnak senkire? Ennyire nem veszik észre az eltorzult valóságot és a már eltorzult önmagukat? Ők vajon a külsőjükkel elégedetlenek, vagy a világgal és az életükkel?

Ebben az esetben azért nagyon is jogos a kérdés: ha békében és harmóniában vagyok önmagammal, akkor miért van szükségem olyan beavatkozásokra, amikkel nagyon messzire kerülök a valóságtól?

Talán abban mindannyian egyetérthetünk, hogy az élet minden területén a középút az, ami a leginkább nyerő. Nem egyszerű együtt élni hiányoságokkal, az öregedéssel, ám minden kornak megvannak a maga szépségei.

A titok abban rejlik, hogy meg kell tanulnunk harmóniába kerülni önmagunkkal és a világgal, és ez bizony egy kemény munka. Bár hihetetlen, de sokkal keményebb, mint megfizetni egy orvost, akivel gyakran olyan dolgokat is megcsináltatunk, amire alapvetően semmi szükség nincs, csak a belső zűrzavar mellett nem látjuk tisztán önmagunkat.

Nyitókép: Unsplash