Pieces of a Woman - Ki tanít meg elgyászolni a csecsemőd? - Igazinő | Igazinő

Pieces of a Woman – Ki tanít meg elgyászolni a csecsemőd?

A halállal kegyetlenül nehéz szembenézni. Főleg, ha a születést követő néhány percben érkezik meg a kaszás. Ez nem fájdalom, ez maga a pokol.

Fogalmam sincs, hogy anyám tragédiája nyomán, vagy mert tényleg ennyire elképesztően jó a film – bár a díjak tükrében inkább az utóbbi -, de az kétségtelen, hogy a Mundruczó Kornél rendezésében, Wéber Kata forgatókönyvével készült Pieces of a Woman lebilincselő.

Úgy szegez oda a képernyőhöz, hogy valójában már az elején a zsigereidben érzed: menekülnél. Mennél már onnan a francba, mert a csontodig hatol a vajúdó nő fájdalma, az újdonsült apuka kétségbeesése. A szülést övező vágatlan húsz perc.

A filmben nincsenek nagy meglepetések. Próbálsz szurkolni, reménykedni, hinni, de valójában érzed, hogy itt kicsit több, mint két órán keresztül el fogsz merülni a pokol bugyraiban. Teljesen mindegy, hogy milyen mélyen és közelről találkoztál már a gyász borzalmaival, mert a színészek játéka, az aláfestő zene, a vágóképek beszippantanak.

Életünk egy bizonyos pontján – ki előbb, ki később – felfogjuk, hogy az élet véges. Senki nem fogja megúszni, hogy egyszer majd a szerettei koporsót/urnát válogassanak neki és azon vitatkozzanak, hogy mi legyen a sírkövén. Mégis, ez a filmbeli jelenet megsokszorozza a traumát. Hiszen egy pár percet élt csecsemő magyaros vagy angolosan írt változatán megy a csetepaté.

FORRÁS: WIKIPEDIA

Természetesen értjük, érezzük, hogy nem ez a gond. A gond nem az, hogy hogyan írják helyesen a kicsi nevét. A baj az, hogy egy halott csecsemőről beszélünk. Úgy, hogy voltaképpen sem az anya, sem az apa nem képes gyászolni. Nincs eszközük hozzá. Nem tudják, hogy mit kellene tenni.

Hiszen még szavunk sincs a szülőre, aki elvesztette a gyermekét.

Ha a gyerek elvesztette a szüleit, akkor árva, ha csak az egyiket, akkor félárva. Ha a házastársad halt meg, akkor özvegy leszel, de ha a gyereked, akkor ki? Ezt a kérdést anyám boncolgatta sokat. Neki is meghalt az első lánya. Pont, ahogy a film főhősnőjének – az amúgy briliánsat alakító Vanessa Kirbynek – a babája.

Annyi különbséggel, hogy anyám soha nem láthatta a gyerekét. Nem tarthatta a kezében, nem temethette el, és még az arcát sem nézhette meg soha. Hogy milyen fájdalom ez? Azon túl, hogy pokoli? Olyan, amilyet egy életen át hordozol és generációs örökségként adod tovább. Bennem is él a rettegés, hogy ha egyszer szülök, akkor tragédiába torkollik. Anyám ugyan megpróbált szembenézni a tragédiájával, de az 1970-es évek társadalmi normája ezt aligha tette lehetővé.

A filmbeli Martha látszólag nem akar belegondolni a döntései súlyába. Nem akarja számításba venni, hogy hiba volt-e az otthonszülést választani. (Ezt a film sem boncolgatja.) Mégis érdemes lenne végiggondolni, hogy vajon tényleg annyira jó-e a 21.század fejlettségében vélt vagy valós félelmek fényében kihagyni a kórházat a buliból.

Nem szándékozom állást foglalni – és persze a kórházi szülés közben is halnak meg gyerekek és anyák is. Mind a mai napig. Így vagy úgy, de lesznek nők, akik úgy lesznek anyák, hogy hiányzik a csecsemő a karjukból. Férfiak, akik apák lesznek, de mégsem.

Ha már apák… Az idézőjeles apa gyásza még annyira sem kap teret, mint a tejtől ázott blúzos anyáé. Valahogy még mindig él az a nézet, hogy a férfi az legyen férfi. A férfinak az a dolga, hogy erős legyen, keressen pénzt, intézze az ügyeket és fizikailag támogassa a nőt.

Az, hogy mi van az érzelmeikkel, a lelkükkel, nem jön számításba. A két főszereplő tragédiája, vívódása abszolút élethűen hozza, hogy mi lehet két ember kapcsolatából, ha elindulnak az elfojtások, a félreértések útján.

Ez a film szembesít önmagaddal, ezért fáj nézni. Mégis felemelő alkotás, mert úgy ránt magával, hogy közben fel is szabadít. Rájössz, hogy a szenvedés nem megúszható, a gyász nem elnyomható, a trauma nem letagadható. Nem is kell, hogy az legyen. Mert ez az élet. A halál, a gyász, a szenvedés az élet része, akkor is, ha nem divat róla beszélni.

Nyiótkép: Pexels