Éjféli látogató, akit sosem mertem beengedni

Kopogtak az ajtón. A hangtól kissé összerezzent. Éjfél volt, és senkit nem várt éjszakára.

Mozdulatlanul feküdt tovább az ágyban, az olvasólámpa fénye alig töltötte be a kis szobát. Talán csak félreértés. Talán csak a város zaja szűrődött be kintről. Biztosan elszenderült kicsit, és csak álmodta. Megrázta a fejét, és kényelmesen visszahelyezkedett a párnák közé. Ekkor megint kopogtak. Most már egyértelmű volt, hogy valaki be szeretne jönni. Remegni kezdett.

– Nyisd ki, kérlek – hallotta egy férfi halk, de markáns hangját. Tágra nyitotta a szemét, az agya most már teljesen éber volt. Odaszaladt az ajtóhoz és kilesett a kukucskálón. Az arcot nem ismerte, de a hangot igen. Nem tudta, mikor és hol, de már többször is beszélgetett vele. Ez a hang mindig csak bátorította, nevelte, de legfőképpen szerette. A testét átjárta valami megmagyarázhatatlan érzés. Valami, ami a félelem és az öröm összeférhetetlen keveréke. Még mindig remegett.

– Nyisd ki, kérlek, tudod, hogy én vagyok az – mondta újra a férfi. Mintha nem is ember lett volna, hanem valami más, valami földöntúli. Talán a mennyből érkezett le hozzá. Zakatolt az agya. Nem értette, ki ez, nem értette, mit keres nála éjfélkor. Nem tudta felidézni, hogy mikor beszélt már ezzel a hanggal. Csak azt tudta, ahogy ez a férfi szól, úgy nem szól más senki…

– Nem merem… Ki vagy te? – suttogta vissza neki.

– Vagyok, aki vagyok… – mondta a férfi lágyan. – Már találkoztunk. A születésed pillanatától melletted állok. Én leheltem lelked beléd. Mikor még gondolat sem voltál, én már akkor ismertelek. Tudtam, ki leszel, tudtam, milyen hibákat fogsz elkövetni életedben. Emlékezz!

FORRÁS: PEXELS

Hosszú éveket beszélgettünk át. Ott voltam melletted örömödben és bánatodban. Ott voltam, amikor sírtál, együtt fújtuk el a születésnapi tortáidon a gyertyákat. Minden lélegzeted és mozdulatod ismerem. Engem szívsz be az orrodon, hogy életben maradj. Engem lehelsz ki a szádon. Tudom, hogy mitől félsz a legjobban a világon, tudom, hogy a magány remegteti meg a gyomrodat, ha a jövődre gondolsz. Tudom, hogyan nézel, ha szeretsz. Mindent ismerek belőled, még a hajszálaid számát is tudom!

Melletted voltam, amikor meghalt az apád, az én karjaimban sírtad álomba magad, amíg a gyász tüze égette a lelked. Emlékezz, hogy mennyire szeretlek téged! Emlékezz, hogy mindegy volt, hogy elhagytál, megcsaltál, bántottál, én akkor is kerestelek, sőt, hívtalak téged! Bármennyi parancsolatomat szegted is meg, nem tudsz ellenem olyat elkövetni, ami miatt megvesselek!

Látod… mindegy, mit tettél, mindegy, mit követtél el ellenem. Mert itt vagyok, és újra és újra kimondom neked, hogy szeretlek téged! Szerettelek, már akkor is, amikor e világot teremtettem. Ígérem, megvigasztallak és minden sebed begyógyítom. Nem kérek cserébe mást, nem várok semmi mást, csak nyisd ki az ajtót! Kérlek! – Mély csönd kerekedett körülöttük.

Kavarogtak a szavai a levegőben, és újra kopogtatott. Finoman és halkan. Semmi tolakodás, semmi félelemkeltés nem volt ebben a kopogásban.

Azon az éjjelen az ajtó zárva maradt. A férfi eltűnt. Soha többé nem látta az arcát és nem hallotta a hangját, de elfelejteni nem tudta, mert valahol mindig hallotta azt a halk, finom, szeretetteljes kopogást…

Nyitókép: Unsplash