Szeretlek, de már nem kívánlak…

Vajon ha szeretünk valakit, az felülírja a testi vágyakat? Ha szeretünk valakit, azt mindenhogy szeretjük és kívánjuk is?

Mindegy, milyen változásokon megy keresztül az évek folyamán a szemünkben – ugyanaz a szexi démon marad, akit megismertünk? Az az igazság, hogy nem tudom. Sőt, kicsit aggódom is: talán képmutató vagyok? Vagy csak tapasztalatlan?

Én mindig úgy gondoltam, hogy pár kiló pluszban-mínuszban, a terhességi csíkok, a narancsbőr és a többi ilyen hülyeség nem igazán számít, ha szeretsz valakit. Nem egy kiretusált címlapmodellel kötötted össze az életedet, hanem egy hús-vér emberrel.

Számomra a valóságosságnak van egy hihetetlenül erős vonzereje.

Annak, amikor valakihez olyan közel kerülsz, hogy a tökéletlenségeit is meg meri mutatni – és te ezeket is szereted benne. Szóval, én így gondolom. De vajon hol vannak a határok? Mert nagyon szép, hogy azt állítom, én elfogadom a párom változásait. Sőt, van, ami kifejezetten tetszik is, mert szerintem a kornak vannak pozitív hozadékai. Az exfeleségem amikor állapotos volt abban az időszakban is kívánatos nőnek láttam. Pedig normál esetben nem vonzódom a kismamákhoz – sőt, kifejezetten csak cukinak tartom őket, mint a kiscicákat.

Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a testi változások bizonyos kereteken belül nem befolyásolják azt, hogy képesek vagyunk-e megkívánni a párunkat. De tényleg képes lennék mindent elfogadni? Mert oké, szeretem a párom személyét, lényét, de ha nagyon-nagyon meghízna, akkor is ugyanúgy kívánnám? Vagy ha idősebb korában rátörne a plasztikáztatási mánia, és Mickey Rourke-ra szabatná magát, akkor is olyan lelkesen mennék vele a hálóba? Vagy ha úgy döntene, hogy soha többé nem szőrtelenít sehol?

FORRÁS: PEXELS

Nagyon sok hosszútávú kapcsolatban gondot jelent, hogy elhidegülnek egymástól a felek.

És habár nem a szex a legfontosabb egy párkapcsolatban, mégis komoly szerepet tölt be az intimitásban. Hiszen ez egy olyan tevékenység, amit (jó esetben) csak egy emberrel gyakorlunk. Ez csak a miénk, ez a mi kettőnk titkos, közös nyelve, élménye, kapcsolódása.

Nyilván sok oka lehet annak, ha két ember már nem akar – vagy nem olyan gyakran akar – lefeküdni egymással. Mert unalmas lesz a megszokás, mert lelkileg nincsenek egy hullámhosszon, mert egyéni problémáik vannak. Vagy mert a másik megváltozott, és már nem tartja őt vonzónak?

Ez gondolkodtatott el: a nemes érzelmek, a magasztos gondolatok vajon képesek felülírni az alap testi vágyainkat?

Például egy fiú és egy lány egymásra talál. A fiú magas, izmos vízilabdázó, a lány kerek fenekű, hosszú combú, feszes mellű, szívdöglesztő jelenség. Ezekkel a paraméterekkel szeretnek egymásba, és boldogan élnek, amíg… Na, meddig? Van egy határ, ami még elfogadható, és azon túl már nem vagy képes szexinek látni a másikat, vagy a szerelem vaksága a végtelenségig tart? Egy átlagos párhoz képest egy fitnessz párnak vajon mások az igényei? Eljuthat odáig egy kapcsolat, hogy azt kelljen mondani, csak a külsőségek miatt, hogy: “Szeretlek, de már nem kívánlak”?

Mert persze azt mondjuk, hogy nem a külső számít. De vajon a testünk is tudja ezt? Vagy ha valaki azt érzi, hogy szereti a párját, de az utóbbi időben annyira elengedte magát, hogy egyszerűen nem kívánja annyira, akkor emiatt rosszul kell éreznie magát? Mert egy szörnyű felszínes, lélektelen dög? Vagy ez csak egyszerűen egy emberi dolog?

Ez egy következmény, amit el kell fogadni? Vagy tenni kell azért, hogy ne csússzunk szét annyira, hogy ez bekövetkezzen? Ha belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy már saját magamnak sem kellenék, akkor elvárhatom, hogy más odáig legyen értem?

Kíváncsi lennék a véleményetekre. Vajon a szerelem a szexuális vágyainkat is elvakítja?

Nyitókép: Pexels