Hideg nélküled az ágyam, már csak a magány ölel…

Esős, de jéghideg este volt. A villamosra vártam. Az ég zokogott, csak úgy csepegtette soha el nem múló könnyeit.

De a sárga szerelvény csak nem jött. Nem kellett volna Aprajafalvára költöznöm. Igen, így hívtad… Mókás. Messze a városközponttól, kint a világ végén. Ahova még a villamos is ritkán jár. Főleg este, amikor az éj már lecsókolta a napot, és ragyognak a csillagok az esőfelhők felett.

Az embernek idő kell, hogy feldolgozza a változásokat

– mondja az egyik ötvenes nő a másiknak az életbölcsességet a megállóban. És tényleg. Aztán végre jön a villamos, Aprajafalva a célállomás. Már csak röpke fél óra. Imádkozom, hogy ne legyen hótorlasz, ne robbanjunk le, mert a kabátom és a csizmám is átáztatta az eső.

Szóval, a változás. Az mindig van, akár akarjuk, akár nem. Nem akarok most nagy életbölcsességeket megosztani, egyrészt azért, mert nem lenne hiteles, másrészt azért, mert talán az a fél üveg rozé mondatná velem, amit Betti barátnőmmel fogyasztottam el nemrég. Közben az élet nagy dolgait beszéltük, és megettük a város legsajtosabb pizzáját.

Hiába kuporogtam a fűtőtest mellé, fázom. Minden egyes ajtónyitáskor belém hasít a hideg, a reszketés. Mintha minden megálló a kapcsolatunk egyik állomása lenne, egy-egy rossz emlék. Hiába van közte egy kis idő, amikor átforrósít a meleg, újabb megálló következik.

FORRÁS: UNSPLASH

Igaz SZERELEM volt. Minden percben a másik után vágyódós. Telefonlesős. Minden randit remegő szívvel várós. Őrültségekkel teli. Egymásba kapaszkodós. Az elején mondtad, hogy sírás lesz, para lesz, fájdalom lesz. Gyomorgörcs lesz. De megérte minden pillanatot. A sírósakat is, a nevetőseket is. A veszekedős estéket és az édes béküléseket is.

Egymáshoz visszaszaladós, soha el nem engedős. Olyan volt. A szív vezérelte, nem az ész. Sokat szerelmeskedős, összebújós, ölelgetős. Folyton egymáshoz érős. Sokat csókolózós. Szívből jövő. Huncutul kacsintós. Egymás gondolatát lesős. Féltékenykedős. Fekete-fehér. Sokszor színes buborékos. Rózsaszín vattacukros, méhecskével. Gyertyafénnyel, mosollyal, hideg lábbal összebújós. Cigarettafüstös. Kávéillatú reggelekkel teli. Teraszon borozós, naplementét nézős. Összetartozós.

Emberek szállnak fel, le. Jön a hideg, a csontomig hatol. Bekentem szájfénnyel a számat, puha és ragadós lett tőle. Mint a testünk, amikor szeretkezés után összebújtunk. Összedörzsölöm az ajkaimat, még érzem a csókod ízét. A nyelvemet átdugnám a szádba, belecsókolnék a nyakadba.

Kívánlak. Ez van. Nem lehet megmásítani.

Sajog a fejem, jó lenne már hazaérni. Nem is értem, miért várom. Ott fogad a rideg valóság, beinvitál: egyedül fekszem a hideg ágyba, és álomba zokogom magam. „A változás feldolgozásához idő kell” – jut eszembe újra a napi okosság. És ha egyszerűen nem akarom feldolgozni?

Újabb megálló. Egyre közelebb a valósághoz. Valahol titkon remélem, hogy ott vársz a bejárat előtt. Már vizes a kabátod, de ott van az a mosoly a szád sarkában, a huncutság a szemedben. Én is mosolygok, és csak öleljük egymást, szorosan.

Leszállok. Lassan baktatok hazafelé, hátha tényleg… Félek, és hideg van. Lassan haladok, nem akarok szembesülni vele, hogy nem vársz az ajtó előtt. Ahogy az ajtóhoz érek, rutinszerű mozdulatok jönnek: ajtó nyit, bemegy, ajtó zár, csizma levesz, kabát levesz, ruhacsere és az ágy. Üres és hideg. Befekszem, a magány betakar. Ahogy lehunyom a szemem, még folynak a könnyeim.

Nyitókép: Unsplash