Rámegy a házasságom, ha rondának tartom magam!

„Hogy te milyen szép vagy!” – Néz rám teljesen őszintének látszó mosollyal a pénztáros lány a boltban, ahová beszaladok néhány dologért, mielőtt hazamegyek a munkából.

Meglepődöm. Egyrészt egyáltalán nem vagyok szép. Másrészt vajon mi érdeke fűződik ennek a tőlem legalább tíz évvel fiatalabb nőnek ahhoz, hogy ilyeneket mondjon nekem? Itt nem szokás borravalót adni. Elpirulok és egy kicsit lehajtom a fejem. Ennél többre ne számítson, nem szoktam a hazugságokat jutalmazni.

Kicsit azért még pakolgatok a kocsiban a pénztár közelében, hogy meghallgassam, vajon az utánam sorban álló nőnek is mondja-e. De nem. Ezek szerint nem a rutinjának a része, hanem tényleg nekem szánta. Ha valóban szép lennék, valószínűleg örülnék is neki. Így inkább idegesít.

„Hogy te milyen szép vagy!” Volt idő, amikor ezt a mondatot jó párszor hallottam. Soha nem értettem, mert soha nem voltam szép. És valószínűleg most, hogy már harminc éves leszek, ez nem is fog változni. Mondjuk, legalább öt éve nem hallottam.

A fiú, aki megkérte a kezem, ekkor mondta utoljára. Akkor nyomatékosan megkértem, hogy hagyja abba. Beletörődtem, hogy nem vagyok szép, nem is tartom ezt fontosnak. Értékelem, hogy ennek ellenére szeret, én is szeretem, igent mondok, de ne mondogassa többé ezt a nyilvánvalóan hazug bókot.

Nem zavart soha a külsőm,  az viszont igen, hogy egyébként is olyan mérhetetlenül átlagosnak láttam magam, és így a lehetőségeimet is. Valahogy mindenkit ügyesebbnek, okosabbnak éreztem. Bántott, hogy nem vagyok tehetséges semmiben, hogy az élet valahogy olyan szűkmarkú velem. Mások legalább jól bánnak a színekkel, értenek a divathoz, örömüket lelik egy-egy új frizurában. Nekem még ez sem megy. Minden új hajszínnel csak semmitmondóbbnak érzem magam.

FORRÁS: PEXELS

Nem tudok igazán jól főzni, az ízek nem szeretnek engem, nyilván amiatt, hogy nulla a kreativitásom. Egyébként a képzelőerőm és a fantáziám is. Abban egész jó vagyok, hogy arról beszéljek, hogy miben nem vagyok jó. Na, legalább az őszinteségem nem megkérdőjelezhető. De minek is mutatnám magam másnak? Hiszen úgyis kiderülne az első pillanatban, hogy csalódást okozok.

Amikor este hazamentem, valami miatt elmeséltem a férjemnek, milyen bókot kaptam.

– Nem mintha hiányzott volna – mondtam -, sőt, nem is értem. Szerinted mi érdeke fűződik egy ilyen pénztáros lánynak ahhoz, hogy ilyet mondjon valakinek, akire ez ennyire nem igaz?

– Nem tudom – válaszolta a férjem. – Talán nem tudja, hogy számodra az élet központi kérdése az, hogy csúnya vagy, és miben nem vagy jó. Így esetleg megtévesztetted. Lehet, hogy véletlenül elmosolyodtál, vagy ilyesmi. Csak erre tudok gondolni.

A hangjában lévő egyértelmű gúny nem hagyott nyugodni. Persze nem vártam, hogy dicsérgetni kezd, mert miért is tenné, de azért ez rosszulesett. Nem engedtem el a témát, tudni akartam, hogy miért így válaszolt. Provokáltam kicsit, hogy miért baj, ha nem vagyok elszállva magamtól. Erre felnézett a telefonjából:

– Szívem, az elmúlt években mindent megtettél azért, hogy bárki, aki a közeledben van, csúnyának és értéktelennek tartson. Úgy kampányolsz emellett, hogy lassan már mindenki olyannak lát, amilyennek lefested magad. Tudod, hogy szeretlek, de a múltkor már feltettem magamnak a kérdést, hogy a fenébe tudtam beléd szeretni…

Még az is eszembe jutott, hogy nyilván egy lúzer vagyok, mert ki a fenének kellene egyébként egy ilyen nő. Aztán persze meglátlak a szavaid mögött, és elhessegetem ezt az egészet. De aki nem szeret úgy, mint én, az könnyen elfogadja, hogy az vagy, akinek mondod magad.

Aznap este hosszasan álltam a tükör előtt. Néztem a smink nélküli arcom, a vékonyszálú hajam, a mellem, amit alig lehet észrevenni. Kapaszkodtam a mosdókagylóba, görcsösen igyekeztem meglátni valamit, amitől különlegesnek érezhetném magam. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtam a férjemnek: azon sem csodálkoznék, ha megcsalna valakivel. Emlékszem, ahogyan akkor magához szorított és azt válaszolta:

Te bolond vagy, de az én bolondom, úgyhogy inkább nem mondok semmit.

Tudom, hogy akkor nagyon vártam, hogy mond azért valamit. Valamit, ami arról szól, hogy nincs senki hozzám fogható. De nem mondta. Nézem a tükörben magam. Ugyan mit lehet szeretni ebben az arcban? És mitől könnyebb nekem ilyen semmilyennek látnom magam, mint valaki olyannak, akinek joga van az élethez?

Liza történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Pexels

 

Tovább olvasok