A nők közönségesek, a férfiak tahók – ilyen világban élünk?

Megnéztem a Bridgerton sorozatot, ami az 1800-as évek Londonjának társadalmi és szerelmi életébe kalauzolja el a nézőt.

De nem sorozatelemzést akarok írni, inkább csak arról mesélnék, hogy milyen gondolatok ébredtek bennem, miután kikapcsoltam a TV-t.

Nem vagyok egy nagy kosztümös film rajongó. Nem szeretem a giccset, a sznobizmust, azt, hogy az alakoskodást erényként tüntetik fel. Mégis van ennek a kornak valami varázsa. Volt egy hatalmas kultusza az emberi erényeknek. Amit – mivel emberekről van szó – sokszor inkább csak látszatból tartottak fent. Mégis, önmagának a törekvésnek van egy olyan romantikus bája, ami engem magával ragad.

Akkor jelentettek még valamit azok a szavak, hogy erény, tisztesség, becsület. Egy úrinőnek hihetetlenül oda kellett figyelnie, nehogy kompromittálható legyen. Persze a férfiakkal elnézőbbek voltak. Egy kis kurvázás simán belefért, viszont az ilyen úri huncutságokat is csak alacsonyabb rangú nőkkel engedték meg maguknak. A nemesi családok sarjaival másképp kellett bánni. A lényeg, hogy volt egy előkelő réteg, aminek köreiben tudni kellett viselkedni és betartani a társadalmi normákat.

Szerencsére azóta a társadalmi osztályok közötti szakadékok eltűntek. Ennek sokan örülhetünk, többek között én is, hiszen vidéki parasztcsaládban született zabigyerekként valószínűleg akkoriban nem sokra vihettem volna. Ma már nem a származás számít, hanem amit képes vagy elérni. Vagy ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az, hogy mennyi pénzt tudsz szerezni. Az mindegy, hogy hogyan.

Már nem a nemesi cím jelent rangot, hanem a vagyon. De sajnos nem a középosztály emelkedett fel, hanem az egész kompletten szétzüllött. Gyerekkoromban még sokszor hallottam azt a kifejezést, hogy “újgazdag”. Azokra mondták ezt, akik valamilyen szerencse vagy ügyes üzleti húzás révén lettek vagyonosak. Nem beleszülettek a vagyonba, és csak a pénzük miatt tettek úgy, mintha többet érnének azoknál, akikkel nemrég még együtt őriztek libát. És még mindig itt tartunk.

FORRÁS: PEXELS

Azon gondolkoztam: most, pár száz évvel később, nem tudnánk ezt egy kicsit jobban csinálni? Úgy, hogy azok mellett a pozitív dolgok mellett, amit elértünk, újra felélesztenénk olyan értékeket, amiket már kidobtunk az ablakon, hiszen haszontalanok voltak.

Most sem a nőknek, sem a férfiaknak nem kell odafigyelniük arra, hogy erényesek legyenek. Sőt, talán inkább szitokszónak számít, ha valaki “csak” egy rendes ember. Hiszen akkor nem belevaló, nem elég bevállalós, nem elég rátermett, nem elég körmönfont.

Már a középiskolában megtanulod, hogy ha nemet mondasz, akkor kimaradsz valamiből. Akkor nem vagy menő. Akkor nem vagy érdekes. Nem lesz tapasztalatod. A tinilányok meztelen képeket küldözgetnek magukról, hogy fenntartsák a fiúk érdeklődését. A srácok meg igyekeznek bármilyen módon minél többet kicsikarni egy lányból. És ez a későbbiekben sem lesz jobb. Az egyenlőség nevében a nők is, és a férfiak is össze-vissza kefélnek kedvükre. Mert így mindenki egyformán boldog lehet.

Mégis azt látom, hogy senki sem igazán boldog.

Én sem gondolom, hogy jó ötlet lenne szüzen házasodni. Mert ha némi tapasztalattal a hátunk mögött mondjuk azt, hogy ezen a téren is passzolunk, az sokkal praktikusabb, mint teljesen vakon hűséget fogadni. Viszont talán a tisztelet újra divatba jöhetne. Az önmagunk és a másik tisztelete.

Most mindenki mantraként mondogatja, hogy azt csinálok, amit akarok, nem érdekel mások véleménye! Valóban tök jó, ha nem külső elvárások szerint éli valaki az életét, de ha bármiből választhatsz, akkor miért nem értékeled fel saját magadat? Azt látom, hogy rengeteg nő könnyen adja magát. Közönséges, és úgy tűnik, hogy azt tartja a legnagyobb értékének, hogy milyen kerek a feneke, mekkora a melle, vagy milyen jó az ágyban. És ezt igyekszik is minél több emberrel megosztani.

A férfiak meg tahók. Már az, ahogy a nőkhöz közelednek, ahogy a nőkkel bánnak is felettébb kínos. Legalábbis az lenne, ha ez számítana még valakinek. Ha ezzel a hozzáállással nem érnének célt. Pedig ez csak döntés kérdése lenne. Hogy mit engedünk meg magunknak és magunkkal szemben. Mi döntünk arról, mit tartunk elfogadhatónak és mit elfogadhatatlannak. Mi határozzuk meg a saját értékünket – vagy értéktelenítjük el magunkat…

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok