Szenvedélyesen csókollak, de közben másra gondolok…
Olyan szorosan ölelem, ahogy csak tudom. Simulok hozzá, amennyire csak lehet. Szeretnék belebújni, szeretném, ha összeolvadnánk.
Végtelenül imádom, és mégis tudom, hogy soha nem fogom annyira, mint ahogy ő engem. Kellemes, szeretkezés utáni percek ezek. Jó volt vele lenni, jó volt magamba engedni. És aztán csak utolér az elkerülhetetlen. Bekúszik annak a másiknak az arca. Már meg sem ráz különösebben. Beletörődő mosollyal üdvözlöm a sötétben…
Sokáig küzdöttem ellene. Megrémültem, rágtam és ócsároltam magam, amiért nem tudom minden egyes idegszálammal azt a férfit szeretni, aki mellettem fekszik. Azt a nagyszerű embert, aki velem van jóban-rosszban, pont úgy, ahogy hat évvel ezelőtt az anyakönyvvezető előtt megfogadta. Jólesne most ide beszúrni néhány kibírhatatlan tulajdonságát – isteni érzés lenne, ha elmondhatnám, hogy az évek alatt csalódtam benne párszor.
Akkor talán könnyebb lenne megbirkózni a ténnyel, hogy a mámorral töltött percek, a nagy összebújás után megjelenik annak a másiknak az arca, az érintése, az illata az orromban.
De nem. A párom pont olyan, amilyennek megálmodtam kislányként. Aztán persze a kamaszos hormon-hullámvasutas vágyak felülírták a kislány álmát. Ennek hála egyetemista koromra meg is találtam a magam “motoros zsiványát”: a pasit, aki magasról tett az elvárásokra, a civilizált és felelősségteljes élet megpróbáltatásaira.
Ő nem kért ezekből. Nem bírta a szabályokat, a kötöttséget és a kiszámítható életet. Ha már nagyon kellett neki a pénz, akkor időnként megszerelt egy-két járgányt, de amúgy két keréken száguldó életművészként létezett. Végtelenül megnyerő mosollyal és persze dumával.
FORRÁS: USNPLASH
A másodperc törtrésze alatt szerettem belé. Igazából esélytelen lett volna – de voltaképpen meg sem próbáltam – ellenállni a sármjának. Hamar megadtam neki magam. Talán azért is, mert halványlila gőzöm sem volt, hogy mit akarhat egy szürke kis egérkétől egy ízig-vérig vagány pasi. Máig sem tudom, hogy mit akarhatott.
Azt viszont tudom, hogy életre szóló emlékeket, szerelmet, izzást, szenvedélyt kaptam tőle.
Meg hatalmas űrt, amikor egyik pillanatról a másikra kilépett az életemből. Ott álltam összetörve, összezúzva, kifacsarva, teljesen életképtelenül. Határozottan érzem, hogy hosszú évekig képes lettem volna nyalogatni a sebeimet és várni, hogy kegyeskedjen visszatérni hozzám a bőrszerkós vagány. Csakhogy évekig elő sem került.
Már férjnél voltam, amikor újra megtalált. Nem tolakodóan, nem zavaróan. Csak amolyan jelzésértékűen, hogy nézd, itt vagyok, írok neked a szülinapodra, karácsonyra, nőnapra – igaz, hogy előtte évekig a létezésed sem érdekelt. De azért most véletlenül sem felejtem el egyetlen fotódat sem belájkolni.
Időnként már egész rezignáltam tűröm a virtuális jelenlétét. Nem érint meg az értesítés, hogy belájkolta a képemet, nem dobogtatja meg a szívem, ha küld egy vicces videót mikuláskor. Aztán jönnek a nehezebb napok, amikor minden összeesküdik, minden ellenem fordul, és a káosz közepette a kezembe akad egy réges-régi fotó kettőnkről. A sors – vagy fene tudja, mi – giccses, klisés színjátékaként.
A férjem karjában fekve természetesen újra előbukkan az agyam egyik rejtett zugából a pár napja talált fénykép emléke. Nem is az volt vele a legnagyobb baj, hogy együtt vagyunk rajta, hanem hogy pofátlanul boldog is vagyok. Szabad és boldog. Kérdőjelek nélkül.
Közben elindulok, hogy vegyek egy gyors zuhanyt. Már a gőzben úszó kabinban hasít belém a felismerés, hogy a motoros ölelését soha nem akartam lemosni magamról. Soha nem törtem volna meg azzal a szex utáni lebegést, hogy a fürdőbe menjek…
Baranyai Kata novellája
Nyitókép: Unsplash
