Egyetlen éjszaka – nem merek többet kérni tőled…

Beköszöntött a reggel, én pedig mozdulatlanul bámullak a félhomályban. A Nap arcát eltakarják a felhők – szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana.

Csak nézem, hogy a mellkasod egyenletesen emelkedik és süllyed. Nyugodt vagy, nem riadsz meg a zajokra. Hosszú percek telnek el, míg csak nézlek mozdulatlanul. Aztán óvatosan visszafekszem melléd, és kislányos zavarban próbálom feldolgozni, hogy itt vagy velem.

Néha óvatosan feléd fordulok. A végtelen boldogság, amit érzek, szinte szétárad a testemben. Keveredik a lélegzetvételed hangja a szoba csendjével. Lélegzetvisszafojtva hallgatom az álmaidban megbúvó zajokat. Nem merek mozdulni, de akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.

Zavarban vagyok. Mintha álmodnék. Ha tudnád, hányszor képzeltem már el a reggeli közös ébredéseinket! Ha tudnád, mennyire féltem ettől a randevútól! Ha tudnád, hogy minél távolabb akartalak lökni, annál inkább hozzád húzott a szívem! Pedig minden ellenünk szólt. És ez nem az a “na, majd én megmutatom” dolog. Ez valami más. Több. Mélyebb. Valódibb.

Sziréna hallatszik az utcáról, de te semmit nem érzékelsz belőle. Csak az én gondolataimat töri meg egy pillanatra az éktelen zaj. Aztán újra eszembe jut, milyen boldog vagyok. Tényleg. Őszintén. Lelassult a pulzusom, úgy nézem, ahogy az ágyamban pihensz. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Majd hátat fordítok neked, arcom félig a párnába temetem, hogy még a szekrény tetejéről leselkedő macska se lássa a fülig érő mosolyomat. Mintha szégyenkeznem kellene, mert boldog vagyok.

Óvatosan megigazítom a párnám, mire átveted karod a derekamon, és egyre szorosabban ölelsz. Szinte meg kell feszítenem a mellkasom, hogy ne roppanjak össze a szorító karjaid erejétől. A macska épp ugrani készül a szekrény tetejéről, és én azon imádkozom, hogy puhára érkezzen, nehogy felriadj a zajra. Hadd tartson még a saját kis idillem pár perccel tovább. Hadd érezzem a kezed melegét a tenyeremben.

FORRÁS: UNSPLASH

Átkulcsolom a másik kezem is a tiéden, mintha valamiféle kincset őriznék. Jó, hogy itt vagy. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy meg merted mutatni, milyen is egy igazi ember. Milyen, ha az húz magához, akinek a szerelméért annyit kellett szenvednem.

Már látom, hogyan éltem eddig. Már nemcsak értem, de érzem is, amit annyian mondtak: hogy korábban nem haladtam jó irányba. Hogy a boldogságom csak színjáték volt. Úgy játszottam a boldog társ szerepét, hogy még én is elhittem a saját mesémet. Közben másokat mélységesen elítéltem, akik szintén ebben a szerepben próbáltak tetszelegni. Köszönöm, hogy visszaadtad az őszinte szerelembe vetett hitemet! Akkor is, ha nem akarsz, vagy nem mersz majd az én igazim lenni.

Gyorsabban veszed a levegőt, apró mozdulatokat teszel álmodban. Én pedig közelebb húzlak magamhoz, és igyekszem ezt a pár csodás percet örökre elzárni a szívembe, hogy a magányos napjaimon majd legyen miből újra összeraknom magam.

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok