Gaslighting: A pasim manipulációkkal hajszolt az őrületbe!
– Nem mondtam ilyet! Csak be voltál baszva. Mikor nem vagy? Iszákos ribanc! Láttam már ilyet! Nekem nem kell ilyen nő! Nő? Nem is neveznélek annak! Csak lejáratsz mindenhol. Berúgsz, aztán megy a hiszti. Mikor csaltalak én meg?
Ne mondd már, hogy a saját szemeddel láttad! Arról sem volt fogalmad, hogy milyen rendezvényen vagy! Szégyen, ahogy ott dülöngéltél a falnál. Azt sem tudtam, hova rejtselek el a barátaim elől! Mit képzelsz magadról? Engem vádolsz, hogy megcsókoltam azt a lányt? Két méterre sem láttál el a részegségtől! Rosszul vagyok tőled!
Hallgattam az ordítozását, és elbizonytalanodtam. Pedig tisztán emlékeztem a történtekre. Persze ittam, hiszen egy buliban voltunk. Ő is ivott. Azt hiszem, többet is, mint én. Nálam talán lecsúszott 3-4 vodkaszóda, de ő sörözött és felesezett is. Mikor pedig rajtakaptam, azt mondta: „Már rég megcsaltalak.” Én meg hirtelen megszédültem. Akkor éreztem, hogy beütött a pia. Nagyon filmbe illő jelenet volt.
Itt kezdődött minden. Tagadott. Tagadta, hogy ez az egész megtörtént. Tagadta, hogy megcsalt. Körbekérdezgettem a barátait, ők is tagadták. Azt mondták, rosszul emlékszem, vagy túl részeg voltam. Sőt, odáig ment a dolog, hogy kiderült, én másztam rá egy férfira akkor este. Az agyam nem értette a dolgot. Akkor honnan vannak az emlékképeim?! Hogyan emlékezhetek ennyire tisztán arra, ahogy egy másik nőt csókol, ha meg sem történt?
FORRÁS: PEXELS
Teltek a napok, és én egyre zavarodottabb lettem. Meneküljek el, vagy maradjak? Hiszen megcsalt. Vagy mégsem? Az ötödik napon már nyugtatót kellett bevennem. Persze mindig is voltak kisebb idegrendszeri problémáim, de ez csak azután lett nyilvánvaló, mikor összejöttem vele.
Vagyis, tulajdonképpen ő hívta fel rá a figyelmemet.
Mentálisan beteg lennék? Persze, tudom, hogy szétszórt vagyok mostanában… Tegnap például a vasalót hagytam bedugva, lefelé fordítva. Kiégett a deszka anyaga. Persze ő vette észre, és csak üvöltött: „Bolond vagy? Nézd meg, mit csinálsz!” Pedig tisztán emlékeztem… igen, tudtam, hogy elpakoltam a vasalót! Nem vagyok hülye! Én nem vagyok bolond. Bevettem még egy nyugtatót. Keressem fel a pszichiáteremet? De hát nekem semmi bajom sincs.
De már nem tudom bemagyarázni magamnak, hogy nincs velem gond. Inkább neki hiszek. Mélyen a szemembe néz, most kedves és nyugodt a hangja. Szinte negédesen mondja: „Gyere, kicsim. Orvoshoz kell mennünk.”
De hát én nem vagyok beteg! Dühös leszek. Csapkodni kezdek és üvöltök. Ő meg lefog. Nem erősen, nem bántóan. Éppen csak annyira szorít, hogy ne tudjak mozogni, és közben édesen sugdos a fülembe: „Persze, kicsim, nem vagy beteg. Semmi baj, csak egy kis pillanatnyi elmezavar.” Megint bolondnak titulál… Ezt nem bírom. Érzem, hogy megint elönt a düh. Nem vagyok bolond! Én nem vagyok bolond! Aztán minden sötét… Pedig nekem van igazam, és ő hazudik. De mire erre biztosan rájövök, talán már túl késő.
Nyitókép: Pexels
