Meddig bírjuk még ölelés nélkül?
Egy cikkben olvastam, hogy napi 15 ölelésre van szükségünk, hogy egészséges és kiegyensúlyozott emberek lehessünk.
Egy tanulmány szerint a gyerekek akár még a növésben is megállhatnak az érintés hiánya miatt, de erre felnőttként is nagyon nagy szükségünk van.
Még ingyen ölelés kampányokat is indítottak, hogy olyanok is megkaphassák a szükséges ölelést, akik mástól nem várhatják… Mert az ölelés bizonyítottan csökkenti a stresszt, erősíti az immunrendszert, növeli az önértékelést, megnyugtat. Csökkenti a magány és az idegesség érzését bennünk. Még a fájdalmat is csillapíthatja, és segít az idegrendszert egyensúlyban tartani. Igen: ennyi mindenre képes az ölelés!
Amióta tombol a vírus, többek között éppen ezt, az egyik legfontosabb szükségletünket vette el: azt, hogy szabadon találkozhassunk a szeretteinkkel és megérintsük őket. És ha valamikor, akkor épp most lenne az ölelés nyugtató hatására a legnagyobb szükségünk…
De meddig tartható fenn ez a távolságtartás, ez a érintkezésmentes élet??? Értem én, hogy az egészség nagyon fontos. De lassan már egy éve tart ez az őrület – meddig lehet ép ésszel kibírni? Meddig lehet elviselni, hogy nem találkozunk az idős rokonainkkal? És ha esetleg mégis, nem ölelhetjük meg őket. Nem lehet egy kedves simogatást sem adni azoknak, akiket szeretünk. Pedig nagyon fontos, fontosabb, mint hinnénk…
FORRÁS: PEXELS
A szerencsésebbek egy háztartásban élnek azokkal, akiktől megkapják ezt a napi szükséges “ölelés adagot” – de társas lények vagyunk, nem csak arra van szükségünk, hogy a gyerekünk vagy a szerelmünk megöleljen. Vágyunk baráti, szülői, nagyszülői ölelésre is. Ráadásul sokan élnek egyedül, ők normál esetben is csak barátoktól, rokonoktól tudják begyűjteni a számukra is oly fontos érintéseket – most ebben (is) hiányt szenvednek hónapok óta.
Én például kifejezetten társas lény vagyok, és eléggé szenvedek a vírus okozta korlátoktól.
Hogy nem látom mások arcát, csak maszkban. Hogy találkozáskor (már ha egyáltalán van találkozás), csak intek a szeretteimnek a korábban magától értetődő puszi vagy ölelés helyett. Hogy a hidegben kell kinn sétálgatni, ha látni akarom a barátaimat, a családomat, és egy idő után már a maszkból is elegem van, a hidegből is, meg abból is, hogy le sem lehet ülni sehol, és inkább hazamegyek (persze szigorúan 8 óra előtt).
És én még szerencsés vagyok: a munkahelyemre továbbra is bejárok, így az életem egy része szinte ugyanolyan, mint a vírus előtt. Ha ez nem lenne, azt hiszem, már megbolondultam volna… De aki egyedül él, egyedül dolgozik otthonról hónapok óta, és esetleg a családját sem látja, mert mondjuk, másik országban laknak, ő hogy bírja ki ezt ép ésszel??
Tudom, értem, vírus van – hiszen mást sem hallani. Várjuk a vakcinát, és bízunk benne, hogy utána minden visszaáll a normális kerékvágásba – de lássuk be, ez legjobb esetben is még hosszú heteket, hónapokat jelen (ha egyáltalán akkor megoldódik minden). Fogjuk-e bírni addig? Nem okoz-e maradandó károkat ez az érintésmentes élet? Be tudjuk-e pótolni az elvesztegetett hónapokat? Vagy lehet, hogy úgy megszokjuk, hogy vissza sem áll minden a régi kerékvágásba akkor sem, ha már szabad lesz?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a vírus rengeteg negatív hatása mellett egyre inkább megjelenik a lelki rombolása is. És minél több időt töltünk így, annál erősebb lesz az az érzés, hogy az egyik legfontosabb és legemberibb szükségletünket vette el tőlünk: az érintést.
Nyitókép: Pexels
