Császármetszés: Akkor én most nem is szültem?! - Igazinő | Igazinő

Császármetszés: Akkor én most nem is szültem?!

Hány és hány pengeváltást olvasok anyasággal kapcsolatos cikkek alatt arról, hogy a természetes vagy a császáros szülés az igazi (egy vérbeli bezzeganya azonnal rávágná: naná, hogy az első, csakis). 

Anyák feszülnek anyáknak, mintha elfelejtenék, hogy ez az a kivételes eset, amikor nem az út, hanem a cél a fontos: életet adni. De ha őszinte akarok lenni, én is többször szálltam már vitába önmagammal, miszerint most szültem, vagy nem szültem, vagy hogy is van ez.

Az ősanyák szerint a mérlegem 2/0. De hát tisztelt bíróság, márpedig én vajúdni akartam, kurvaanyázni, férjet hibáztatni, de nem adatott meg, kétszer sem. Ennek ellenére ég és föld volt a kettő…

FORRÁS: PEXELS

Az első gyermekem születése előtt valamiféle beavatási rítusként tekintettem az egészre, és borzasztóan vágytam arra, hogy megtapasztalhassam és úgy istenigazából átélhessem. Amikor már biztos volt, hogy műtétre kerül sor a kisbabám farfekvése miatt, még előző éjjel is simogattam a pocakomat, és sutyorogtam a kisfiamnak, hogy „Kérlek, fordulj meg!”

Utólag persze már nem csodálkozom, hogy füle botját sem mozdította, hiszen nem olyan fából faragták őt, hogy csak úgy utasítgatni lehessen. Másnap reggel beslattyogtam a műtőbe, és… akár a bal vesémet is kivehették volna, annyira volt ez szülés. Minden átkötés nélkül odatettek mellém egy babát. Ahelyett, hogy az édesapja, ő és én, mint egy kis csipet csapat, kiharcoltuk volna ezt a mámoros pillanatot.

Szabálykövető típus vagyok, aki fejet hajt a tapasztalt orvosok szakértelme előtt, de belül, mélyen nagyon fájt, hogy meg sem próbálhattam. Akkor és ott elvettek tőlünk valamit – a doki, a rendszer, az élet -, és még csak nem is haragudhattam rájuk. Komplikációmentes, traumatikus császár. Ezt írhatták volna a zárójelentésbe, ha szorult volna némi lélek ebbe a mókuskerékbe.

A másodiknál ugyanilyen elánnal futottam neki a dolognak, zöld lámpát kapva egy másik orvostól császármetszés utáni hüvelyi szüléshez. De naná, hogy a kisebbik fiam is úgy döntött, hogy popsival előre kívánja megejteni az antréját a Földre. Mindenki nagyon küzdött értünk, hogy ne császármetszés legyen belőle, és emiatt életem egyik legcsodálatosabb élményében volt részem, hiába lett ugyanaz a végkimenetel.

Hölgyeim és uraim, ennyit számít az empátia, az, hogy teret engednek annak a baba-mama csapatmunkának, amiről a szülés varázslata szól. Hogy hisznek bennünk.

Bár évek teltek el azóta, hősiesen bevallom: van még min dolgoznom lelkileg emiatt. De nem most, mert mindjárt kelnek a kis sz@rosok. Egyszer egy verőfényes vasárnap hajnalban azt merészeltem nekik mondani, hogy tudnék még aludni. Mire a nagyobbik közölte: „Ez már csak ilyen. Ha két gyereket szültél, foglalkozni is kell velük, anya.” És végeredményben csak ezek az epic pillanatok számítanak, nem igaz?

Trixi történetét Mórocz-Laczó Adrienn jegyezte le.

Nyitókép: Pexels