Túlélhet egy pszichiátriai betegséget a házasságom? - Igazinő | Igazinő

Túlélhet egy pszichiátriai betegséget a házasságom?

„Te teljesen őrült vagy” – ordított rám a férjem, amikor a harmadik házassági évfordulónkon annyira megijedtem attól, ahogyan átölelt, hogy sikítva hátráltam.

Nem tehettem róla, fogalmam sem volt, mi okozta azt a rettenetes pánikot. Nem bántott soha senki, ezért sem találhattam okot a viselkedésemre. Próbáltam kiengesztelni, de amikor hozzásimultam, ő lépett hátra. „Szeretném, ha elmennél orvoshoz – mondta. – Valami nincs rendben.

Nem tudom, hogy észreveszed-e, de az utóbbi időben teljesen kiszámíthatatlan a viselkedésed. Nagyon ijesztő vagy. Az egyik pillanatban rajtam csüngsz, teljesen indokolatlanul kiszakítasz bármilyen helyzetből, hogy bizonyítsam, szeretlek. Aztán szinte menekülsz előlem, mintha fényévekre lennél. Régen ennek volt valami bája, de mostanra egyre rosszabb a helyzet, szerintem egyáltalán nem vagy ura önmagadnak.”

Eszembe jutott, hogy valamelyik nap a kolleganőm valami hasonlót mondott. „Furcsa nőszemély vagy, hallod, nehéz kiigazodni rajtad. Az ember az egyik pillanatban hősnőnek képzeli magát melletted, máskor pedig egy féregnek. Jó lenne, ha eldöntenéd, hogy valójában hova sorolsz, és annak megfelelően viselkednél, mert irtó fárasztó a kiszámíthatatlanságod.”

Sem őt, sem a férjemet nem értettem. Miért kellene megjátszanom bármit is? Miért lenne jó, ha mindig egyforma lennék? Aztán azt gondoltam, hogy a férjem nyilván el akar hagyni, ezért mondta, amit mondott. Jó indok, hogy őrülten viselkedem.

Napokon keresztül vívódtam ezen. Amikor nehezebb időszakom van, szinte reggeltől estig eszem, így most is ezt csináltam. Meg az üzleteket jártam és vásároltam. Ez a két dolog az, ami általában egy kicsit megnyugtat. Most viszont ez nem volt elég. Főleg azért nem, mert a férjem rendesen rám szállt.

Folyamatosan sorolta, mik bizonyítják, hogy valószínűleg nem vagyok normális. Én pedig erre dühösen reagáltam. Állítólag szélsőségesen. Szerinte az sem normális, hogy egy-egy ilyen veszekedésünk alkalmával azt kiabálom: ha ennyire meg akar szabadulni tőlem, akkor segítek neki, megölöm magam.

FORRÁS: PEXELS

Az egyre tarthatatlanabb helyzetnek az anyósom vetett véget. Egyik reggel megjelent és addig duruzsolt a fülembe, míg elmentem vele egy pszichiáterhez. Hosszas folyamat volt, de végül az orvos kimondta, hogy borderline személyiségzavarom van, amit muszáj kezelni, mert egyre rosszabbul leszek. És hogy a kezelés hosszadalmas lesz.

Amikor megkaptam a diagnózist, hazamentem, és azt mondtam a férjemnek: „Boldog lehetsz, igazad volt, bolond vagyok. Mi lesz most? Gondolom, elválsz.” Azt válaszolta, hogy megtettem a legfontosabb lépést. Reménykedjünk abban, hogy jobban leszek, ő mellettem lesz. Ez egyrészt jó érzés volt, másrészt megijesztett. Olyan volt, mintha halálos beteg lennék és a férfi, aki nemrég még életem szerelme volt, most valami gondozói szerepben látná magát mellettem.

A terápia valóban hosszú és kimerítő volt. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi rémség, bizonytalanság, szorongás, önpusztítási vágy, függőség, magány lakik bennem. Megküzdöttem minden világos pillanatért. Megszenvedtem minden felismerésért. Vért izzadtam minden látszólagos vagy valós válaszért.

Elmentem a legszélső falig is, hogy ott véresre sebezzem a kezem, amikor ököllel verem. 

Pokoli két év volt. A férjem valóban sokat segített. Persze önmagában ennek megértéséhez is hónapoknak kellett eltelnie. Mégis az, hogy ennyire pőrén kellett mutatkoznom előtte, hogy ennyire nyilvánvalóvá lett, hogy mentálisan beteg vagyok, valójában felemésztette a szerelmet. Régen, ha furcsán nevettem valamin és magához húzott, hogy „kicsit őrült vagy, de így imádlak”, az csak egy kedves évődés volt. Most minden szónak tétje lett.

Úgy éreztem, csak finomkodik,  nehogy kimondjon bizonyos dolgokat. Az én állapotom vizsgája pedig az volt, mennyire tudok vigyázni arra, hogy hogyan viselkedem. Mindenesetre egyszer csak sokkal jobban lettem. Újratanultam az életet, „átszoktam”, ahogyan a pszichiáterem fogalmazott. Ám fájdalmas eredményként azt a döntést hoztuk, hogy elválunk. A gondozó és betege külön utakra indult.  “Beteg.” Nem tudok így gondolni magamra még most sem. De tudom, ha ezt mondom, sokan azt mondják majd: épp ez bizonyítja, hogy az vagyok.

Berta történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Pexels