Az életem sötét égbolt, de te aranyló csillag vagy rajta!

Van, aki úgy szeret, ha sötét színű a hajam. Van, aki úgy szeret, ha széles a csípőm. Te viszont úgy szeretsz, ahogy vagyok.

Pedig mennyi hibám van! Talán éjszakába nyúlóan tudnám sorolni és részletezni őket. Te pedig csak néznél rám. Próbálnál figyelni, majd látnám, ahogy csukódik le a szemed, és hagynám, hogy elaludj. Talán kicsit sírnék, mert nem fér a fejembe, hogyan vagy képes engem így szeretni.

Bárcsak mindig eszembe jutnának a szavaid hangsúlyai! Hogy ne csak azt halljam meg, mennyire jó velem és mennyire szeretsz, hanem értsem a jelentés mögül áradó érzelmeket is. Olyan élesen vágja át a tudatomat a tény, hogy te vagy, hogy az éjszaka közepén egyedül felriadva kereslek magam mellett. Vajon miért nem mesélem el soha, hányszor ébredek fel a hiányodra?

Talán azért nem, amiért azt sem merem elmondani, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben. Tudod, annyira törékeny ez… És mérhetetlenül szomorú lennék, ha egy kicsit is megrepedne.

Minden alkalommal, amikor bántod magad, engem is bántasz. És minden alkalommal, miután bántalak, szótlanul és tétlenül állok, mert nem bírom a nyomást, amit magunkra rakok. Aztán a kocsiban ülve megcsókolsz, és azt kívánom, bárcsak örökké piros lenne a lámpa. Rükvercbe rakom a váltót, és hiába tudom, merre kell tekernem a kormányt, hagyom, hogy te mondd meg.

FORRÁS: PEXELS

Bárcsak értenéd, mennyit jelent ez! Hogy még akkor is arra mennék, amerre mondod, ha rossz az irány. A belső tükörből nézem, ahogy hátul olvasol, és egy pillanatra elveszek benned. Elvesztem magam a hosszú szempilláidban, de megtalálom a legnagyobb hitet, amit adhat a Sors.

Éjszaka pedig nézem, ahogy megpihen minden izmod. Kinyitod a szemed, és csak mosolygok. Csillogó tekintetünk találkozik a sötétben. Látom magam az arcodban, mégis képtelen vagyok rád nézni, ha utolér minket a vihar.

Millió okom lehetne arra, hogy szégyelljem a tetteimet, mégis nyugodt elfogadásra találok nálad, ha elmesélem őket. Egyszerűen hozzáfűzöd a saját botlásaidat. Fekszek melletted és csak hallgatlak – apró aranyló csillag vagyok ezen a sötét égboltos éjszakán.

Nézem, ahogy a közös kis kuckónkban készíted vasárnap a reggelit és ágyba hozod a kávét. Talán már tudod, hogy ha én csinálnám, az összes kávé a csempén végezné. És bár együtt nevetnénk, pontosan tudnád, hogy a reggelem azon a kávé pocsolyán menne tönkre.

Ott vagy mellettem akkor is, amikor a betegségem miatt tűvel nyakon szúrnak. És bár közel járok a síráshoz hazafelé menet, végül sikerül megnyugtatnod annyira, hogy elhiggyem: ha műtét kell, akkor is ott leszel. És ha ott leszel, akkor tudom, hogy minden rendben lesz…

Nyitókép: Unsplash