Miért félsz attól, hogy büszke legyél magadra? - Igazinő | Igazinő

Miért félsz attól, hogy büszke legyél magadra?

Nézem a majd’ kétéves unokaöcsém arcát, ahogy erősen koncentrál, amikor az utolsó kockát is felteszi az ingatag torony tetejére. Majd a kedvenc plüss játékát utolsó elemként ráhelyezi, és büszkén mosolyog. 

Átható izgalom és elégedettség csillog tiszta, gyermeki tekintetében. Boldog és büszke. Véghezvitte, amit eltervezett – még ha többször le is omlott közben az építmény, kissé dühösen ugyan, de újrakezdte. Az apró pirospozsgás foltok és a nagy mosoly az arcán, miközben rám néz, mind azt sugallja: „Nézd. Sikerült. Megcsináltam!”

Vajon hány évesek vagyunk, amikor elfelejtünk büszkék lenni magunkra? Ez a felnőttség automatikus következménye? Valahol félúton a gyermeki és a felnőtt lét között sokan elengedik a büszkeséget. Amikor a beilleszkedés alapvető feltétele, hogy nem vagyunk nagyon mások, nem lógunk ki a tömegből, akkor feladjuk az elért ereményeink értékét. Persze van, aki mit sem törődve a többiekkel mer kívülálló vagy különc lenni, de a legtöbben mind belesimulnak a tömegbe.

Valahol félúton a gyermeki lét és a felnőttség között megtanuljuk, hogy a szokványos jó és a különbözőség vagy az egyediség taszítóak mások számára. Nem merünk jobbak lenni, még ha bennünk is van a csírája a gondolatnak, hogy valamiben többet tudunk, mint a többség. Van, aki kiválóan rajzol, fest, horgol, makettezik, egyenleteket old meg… De ha nem a tipikusan közkedvelt tevékenységeket űzi, nem mer büszke lenni rá.

Persze aki zenél, focizik vagy énekel, ott egészen más a helyzet. Az ő büszkeségük nem jár megvetéssel vagy lenézéssel a kortársaik szemében. És valahol itt félúton kezdünk el szégyenkezni a sikereink miatt. És egy idő után már a saját vállunkat sem tudjuk megveregetni.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán felnövünk, kicsit továbbhaladunk a félúton, és egyszeriben mindenhol szembejön velünk a gondolat, hogy merjünk egyediek lenni. Lógjunk ki a tömegből. Jönnek a tehetségkutatók a tévében, az állásinterjúk, az új ismerősök, randik. És mindannyian arra kíváncsiak, kik is vagyunk mi igazán. A mélyen elnyomott valódi énünk pedig felsóhajt a gyönyörűségtől, hogy újra életre kelhet – de fél is előbújni az odúból, ahova réges-régóta bezártuk.

Egyszeriben az összes gondolat, amit évtizedekig sulykoltak a fejünkbe, értelmét veszti és felkavarja a bennünk tengődő állóvizet. Hogy most talán mégis lehetünk önmagunk, és büszkék is lehetünk mindarra, amit olyan sokáig elnyomtunk a lelkünkben.

Azt hisszük, mi, felnőttek mindent tudunk a világról, és ahogy idősödünk, ez egyre csak erősebbé válik. Útközben megkövül bennünk az élet, a boldogság, önmagunk tisztelete – az érzés, hogy büszkék lehetünk magunkra és másokra is. Megfakul bennünk a játék, az önfeledt kacagás. Nem hisszük el, hogy jogunk van boldognak lenni. És ez olyan természetességgel kúszik be a mindennapjainkba, hogy észre sem vesszük.

Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy kitárom a szívem a világnak: ez vagyok én, ilyen lettem az évek alatt.

Ezt én alakítottam magamon, valamit pedig mások. De itt vagyok, büszkén arra, akivé neveltek, és amilyen értékrendszerrel állok a világ elé. Büszke vagyok arra, ahogy viszonyulok az emberi kapcsolataimhoz, és mindenre, amit egyedül vagy segítséggel elértem. „Ez az én tornyom, nézzétek!”

Miközben kavarognak a gondolatok a fejemben és nézem az unokaöcsémet, rájövök, hogy b. Mert a kis herceg csapdája engem is foglyul ejtett: már csak a kalapot látom, és nem a kígyót, aki éppen lenyelt egy elefántot.

Nyitókép: Unsplash