„A lányok kedvesek, a fiúk nem sírnak” – Jól van ez így?

Amikor a leendő kisbabánkra – vagy pláne kiskamaszunkra – gondolunk, nem egy gendersemleges pöttömként jelenik meg lelki szemeink előtt.

Hanem önkéntelenül is úgy mint egy rakoncátlan kiscsaj vagy a-szeme-sem-áll-jól kiskrapek. De amíg a bizonyosságra várunk, hogy melyik lesz – márpedig hosszú heteket kell még rá várnunk az örömhír után -, addig csak lebegünk egy seszínű térben. Pedig annyira megtöltenénk már kékkel vagy rózsaszínnel. Vagy napsárgával. Vagy bézzsel, vagy amivel akarjuk.

Amíg nem tudjuk a baba nemét, addig félve vizualizáljuk őt és az elkövetkezendő közös – jó esetben 50 – évünket, de azért titkon megtesszük. Ez a legfontosabb információ – de nem azért, mert létkérdés, hogy a fürtjeit fogjuk fonni vagy a harci sebeit fertőtleníteni (vagy mindkettő, lásd lejjebb).

Nem durrogtatom azt a közhelyet, hogy csak az számít, hogy egészséges legyen, mert ez maga az alfa és az ómega, és ha valaki nem így gondolja, az ne csapjon fel szülőnek. Az más kérdés, hogy ha 2 fiú után harmadszorra is azt várnék, valószínűleg minden orvosi ellenjavallat dacára legurítanék a hír hallatán 1-2 felest.

De emellett állítom: ha megvan minden pici lábujj, és dobog a kicsi szív, onnantól már csak az lebeg a szemünk előtt, hogy fiú vagy lány, FIÚ VAGY LÁNY? 

Ha lányra készülünk, talán könnyebb. Mert kevésbé leszünk kitéve a környezetünk rosszallásának, ha az érzelmeit szégyenérzet nélkül kimutató, jó értelemben szenzitív kis teremtést szeretnénk faragni belőle. Mert hát ő mégiscsak lány.

FORRÁS: UNSPLASH

Ha fiút várunk, talán azért könnyebb, mert kevesebb össztársadalmi fejcsóválást fog kiváltani, ha valamilyen extrém mintát szeretnék követni. Teszem azt, kezdettől külön szobában akarjuk elszállásolni az úrfit, odaengedjük hozzá Mufurc kutyust, vagy azonnal mélyvízbe dobjuk, szó szerint (babaúszás). Mert ő mégiscsak fiú. Aztán kiderül, hogy egyik sem olyan könnyű…

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor szakítunk a “hagyományokkal”, és a lélek finom rezgéseire fogékony kissrácot akarunk nevetni. Vagy balettos kislány helyett gördeszkás fruskát. Mert az milyen már… Még mindig makacsul tartják magukat ezek a berögződések, és még akkor sem lehet őket teljesen kizárni, ha a mikrokörnyezetünk velünk együtt úszik az árral.

Értsd: ha a nagymamák és nagypapák is benne vannak a buliban. Ha sztorizgatva vásárolják az XXL-es kiszerelésű Mickey egeres ragtapaszt a gördeszkás lánynak, és még véletlenül sem ragadtatják magukat olyan mondatokra a srácnál, hogy „De hát a fiúk nem sírnak.” Mert de, és szabad is nekik.

Mi pedig meg fogjuk próbálni nem meghallani a kritikus hangokat, és kialakítjuk majd a saját – a szeretet, elfogadás és vagányság pilléreire épülő – szabályainkat. Remélve, hogy a világ felzárkózik majd a progresszív nézeteinkhez. Vagy egyszerűen csak elfogadja, hogy így is lehet, így is teljesen rendben van. A keret adott lesz, az erkölcsi iránytűt kézbe adjuk, a mi emberpalántánk pedig majd eldönti út közben, hogy mi és milyen is akar lenni, ha felnő.

De még csak ott tartunk, hogy végre valahára kiderült, kit hordunk a szívünk alatt. És amikor kiujjongtuk magunkat, vagy megtörtént az 50 éves terv örömteli újratervezése, következhet a név mizéria. De arról majd legközelebb.

Nyitókép: Unspalsh