Meddig érdemes megbocsátani egy kapcsolatban? - Igazinő | Igazinő

Meddig érdemes megbocsátani egy kapcsolatban?

2021-02-17 Esszencia

Hány sebet kell kapnia egy nőnek ahhoz, hogy teljesen elvesszen a bizalma? Mennyi hazugságot kellene elhinnie ahhoz, hogy tovább tudja folytatni az imbolygó hídon át vezető kapcsolatot?

Lehet egészséges folytatása annak az együttlétnek, amely már alapjaiban megrengett? Fel lehet javítani, mint az elrontott ételt? Van-e olyan fűszere az életnek, amellyel fogyaszthatóvá válik a még nem romlott, de ízében már keserű kapcsolat? Nem hiszem.

Meg lehet próbálni helyrehozni ígéretekkel, amelyeket vagy beváltanak, vagy csak elhúznak az orrunk előtt. Mégis, a lelkünkben okozott sebbe befészkel az az ideghez érő, sajgó félelem, nehogy megint az orrunknál fogva vezessen az, aki jókora fájdalmat okozott.

A Távol-Keleten valamikor az összetört tárgyakat arannyal ragasztották újra össze, és úgy tartották, ettől értékesebb lett. De szerintem hiába a szép, a vékony aranycsík, a repedés nem tűnik el, a darabkák már csak az arannyal kapcsolódnak össze, kapaszkodnak egymásba, egymással már nem.

A megélt fájdalom az értéktelenség érzését hozza magával, hiába csírázik a lélekben a még ott helyet követelő szeretet, kétkedve szemléljük ottlétét. Mert nem volna helye ott, ahol kemény talpú hűtlenség taposott sérüléseket, maradandó nyomot hagyva, az önbizalom nyakára lépve.

Mindeközben a sajgó sebek mögül bújik elő az ego, a tartás, és a hűtlen hazugra rácsapja az ajtót, mert pontosan tudja, többé nincs itt helye. A józan észbe, a racionalitásba kapaszkodva képes csak elviselni a másiknak a hiányát, mert ha egy pillanatra is előbukkan a még el nem múlt érzelem, elgyengülve omlik össze.

FORRÁS: PEXELS

Mert a bizalom elvesztésével, a hűtlenséggel, vagy bármiféle sérelem miatt nem múlik el egy csapásra a szeretet. Az ajtót becsaphatjuk, de az érzelmeinket nem csukhatjuk ki. Azokkal meg kell küzdeni, kéz a kézben a tiszta gondolkodással.

Kemény küzdelem ez, mert pontosan tudjuk, hogy két lehetőségünk van: vagy lezárunk mindent, és kilépünk a kapcsolatból úgy, hogy soha vissza nem nézünk – az időre bízzuk a legnehezebb munkát: a felejtést, a szeretet múlását.

A másik lehetőség, hogy még egy esélyt (vagy a sokadikat) adunk a másiknak, és magunknak is. Esélyt kapunk mi magunk is arra, hogy megpróbáljuk a szinte lehetetlent, ismét elhinni a másiknak, hogy képes a változásra, és képes arra, hogy soha többé nem okoz nekünk fájdalmat.

Nos, véleményem szerint az utóbbinak van kevesebb esélye. Mert lehet, hogy egy törött váza arannyal összeforrasztva évekig eláll a polcon, lélektelenül, de az ember lelke ott sajogna még évek múltán is, ahol összefoltozták.

Ha kellő önszeretettel és önbecsüléssel rendelkezünk, képesek vagyunk a továbblépésre, és majd ha nem fáj már annyira, a megbocsátásra is.

De ez nem azt jelenti, hogy mindaz, amit vétettek ellenünk, a feledés homályába vész. Így kell átgondolnia mindenkinek, hogy mit kockáztat, mert lehet, hogy az egész addig felépített életét a játékasztalra dobja tétként. Megéri?

Nyitókép: Unsplash