Anya néha megver, de azért biztosan szeret…

Áhítattal nézte az asztalt. A zsömlék szinte huncut csábítással gömbölyödtek előtte, meg sem kellett fognia, látta, hogy puhák.

Nem több naposak, mint náluk, amikor anyu kipakol a sáros, szakadt nejlonszatyrából. És a kiflik! Rengeteg! Ott kanyarogtak egy nagy tálcán, középen. Mellette egy tányéron százféle finomság. Vékony sonka, ami csak úgy elomlik az ember szájában. Aztán valami puha fehér izé, pöttyökkel… fogalma sem volt, mi az, de a szájába tömte. „Rokfort sajt” – oktatta ki tudálékos hangon a mellette ülő Pistike.

Egy másik tányéron paradicsom, paprika. És fura, piros héjú, csípős szagú valami. Alig rágta meg, ahhoz nem volt türelme. Fél füllel hallotta, ahogy Pistike anyukája azt mondja: „Látod fiam, az osztálytársad nem válogat annyit. Megeszi a retket, mert tudja, hogy egészséges.” Retek? Biztosan. Mindegy, mi a neve, mindegy, milyen az íze.

Csak nyelte, ami a szájába került, aztán már nyúlt is egy újabb adagért…

– Azt kanállal kell enni! – kiáltotta rá Pistike. – Olajos hal, zsíros lesz tőle a kezed!

Tényleg. A szaga is fura volt, az ujjai is furán csillogtak, miután a csúszós darabkák közé markolt. Kérdően szétnézett, az asszony pedig rosszalló arccal egy harmadik tányérra mutatott: ott vannak az evőeszközök. Már látta. Mégsem nyúlt a kanálért, az időveszteség lenne – inkább továbbcincálta kezével a zsemléket, kifliket, sajtokat. Mindent, ami ki volt rakva eléjük uzsonnaként.

Pistike közben fecsegett, és néha-néha beleharapott a sonkás zsömléjébe. A szülők tettek-vettek a konyhában – ő pedig boldog lakmározása közben észre sem vette, milyen döbbent arccal bámulják…

FORRÁS: UNSPLASH

– Borzalmasak ezek a mai kölykök – súgta végül oda a nő a férjének. – Cseszegeted Pistikét, hogy rendetlenül eszik, hát nézd meg ezt a kislányt! Belemászik mindenbe, mint egy kis disznó, és kétpofára zabál.

– Szerintem ez a gyerek nagyon éhes. Szinte meg sem rágja az ételt – válaszolt a férfi halkan. Komoran csengett a hangja. – Tudod a nevét?

– Valamilyen Anett. Elhoztam, mert egyedül indult el az iskola elől ebben a viharban. A címét sem tudta elmondani értelmesen. Majd hazasétál, ha eláll az eső. Úgy látom, el is állt… úgyhogy útjára engedhetjük, mielőtt a konyhaszekrényt is felfalja.

– Tartsuk itt egy kicsit, kérdezzük ki! Nem tetszik nekem ez a kislány. Nézd azokat a lila foltokat a karján! Szerintem nem kap eleget enni, és talán verik is.

– Ugyan, Laci! – a nő hangja élesen felcsattant. A két gyerek egy pillanatra rájuk nézett az asztaltól, ezért uralkodott magán, és halkabban folytatta. – Ne képzelegj! Kilenc évesek, össze-vissza ütik magukat rohangálás közben. És zabálnak, mert növésben vannak. Négy óra múlt, régen volt az iskolai ebéd.

A férfi arcán kétség futott át, de aztán feladta. Megkérdezték a kislányt, ízlett-e az étel, ő pedig néma bólintással válaszolt. „Elállt az eső” – hallotta maga mellől az asszony hangját jelentőségteljesen. Megértette, hogy mennie kell. Felkászálódott, hátára csapta a szürkére koszolódott iskolatáskát, és egy utolsó pillantással elbúcsúzott ettől a különleges mennyországtól. A hasa szinte feszül a jóllakottságtól – mámorítóan jó érzés, csak kicsit fájdalmas.

Húsz perc múlva már a város szélén járt, a kopott, dűlöngélő ház előtt, ami megszokott komorságával várta. Szívdobogva lépett be a kapun, megsimogatta a lábára ugráló sovány kutyákat. De a bejárati ajtó kilincsét már reszkető kézzel nyomta le. Tudta, hogy mi következik.

– Hol voltál?! – hangzott fel az anyja részegségtől fátyolos hangja.

És jött az első pofon. Aztán egy nagy ütés a karjára, ököllel, épp a múltkori lila folt mellé. Nem is védekezett – nekidőlt a falnak, és mozdulatlanul tűrte, hogy verjék. Közben próbálta felidézni a terített asztal emlékét, hátha az segít. És iszonyatosan irigyelte Pistikét, amiért egy puha zsömlékkel és sonkával teli mennyországban lakhat…

Nyitókép: Pexels