Van menekvés a szorongás cunamijából? - Igazinő | Igazinő

Van menekvés a szorongás cunamijából?

A bolt tömegébe veszve csorogni kezd az izzadság a halántékomon. Érzem, ahogy a tér összezsugorodik, és nem marad számomra hely, ahol a víz fölé emelhetném a fejem.

A tömeg fullasztó ölelése kiszorítja a tüdőmből a levegőt. Belül már zihálok, hallom, ahogy kapkodok oxigén után, de még tünete nincs. Az agyam előrevetített képekből dolgozik, látja az egyszerre táguló és szűkülő világegyetemet a szemem előtt, ahogy a szorongás összeszorítja a torkomat.

Az izzadságcsepp egyre lentebb kúszik, én meg azon izgulok, hogy a pénztáros undorodó tekintetével kell majd szembenéznem, amit úgyis alig fogok látni a szemeim előtt lebegő homálytól. A szorongás mindig ilyen. Mélyre hat, egészen a sejtekig, és érezzük a legapróbb idegvégződéseket is a testünkben.

Zsigeri félelem lüktet az erekben. Félelem valamitől, ami körülírhatatlan, de frusztrál, és bemászik az agytekervények közé, hogy tomboljon, ezzel hatalmat gyakorolva a test felett. A szorongás néma, hiszen legtöbbször senki sem látja, és aki érzi sem beszél róla. Mégis hangosan, fülsüketítően üvölt, jelzi, hogy jelen van.

Nem hallja más, csak én. Eltereli a figyelmemet, és hamis valóságot teremtve gyengébb embernek állít be saját magam előtt. Elfogy a türelmem, le akarom gyűrni, de erősebb. Nagyobb fenevad, minthogy az ember puskacsővel mehessen szembe vele. Olyankor, amikor a hatalmába kerít, egy dologra gondolok: hogy lélegzem és élek. Csak túl kell élnem még egy kicsit. Csak egy kicsit még bírnom kell.

FORRÁS: UNSPLASH

Számolom a szívverésemet. Rájövök, hogy rossz taktika, mert így meg az jut eszembe, hogy túl hevesen dobog a szívem. Maradnak a lélegzetvételek… Félek a tömegtől, és félek a zajtól. Rettegek a hajléktalanoktól, akik magukban mormolnak, pedig fizikailag erős vagyok, mégis úgy érzem, egy pöccintéssel legyőzhet bárki.

Aztán az összes “mi lesz, ha?” kérdés elözönlik a fejemben, félelmek formájában köröznek odabenn, mint a dementorok. Mi lesz, ha meghalok azelőtt, hogy éltem volna? Mi lesz, ha mások is látják, hogy szorongok, és néha az én valóságom sokkal szűkebb az övéknél? Mi lesz, ha valaki megérzi a gondolataimat, és kinevet a félelmek miatt, amik nekem valósak, de neki egyáltalán nem?

Néha elgondolkodom, hogy a generációnkkal van-e baj. Annyian élünk meg pánikrohamot manapság, hogy szinte már nyomasztóan ismerős látni és felismerni a másik ember szemében ugyanazt. Elkényeztetett generáció vagyunk, akik nem bírnak megküzdeni a félelmeikkel? Vagy túl nagy a megfelelési kényszerünk a világ elvárás halmazának szorításában?

Sokat gondolkodom rajta, hogy én vagyok-e a felelős érte, vagy valaki/valami más hibájából lettem én is a pánikrohamos generáció egyenruhás katonája. 

Egy dolgot megtanultam az elmúlt időszakban: a pánikroham nem szégyellni való, és nem gyengeség. Nem kell egyedül megoldanom, csak ha úgy döntök, mégis így a jobb számunkra.

A pánikroham olyan, mint egy fülledt nyári napon, a semmiből betoppanó hurrikán, ami rendezetlen káoszt hagy maga után. Egy kitörni készülő cunami, amit földbe gyökerezett lábbal nézünk – tudjuk, érezzük, hogy érkezik, de nincs hatalmunk megállítani.

Így hát, ha mégis eljön, bízunk a legjobbakban, hogy megint túléljük, ahogy hónapok óta tesszük. Azt mantrázzuk, hogy csak az agyunk hajszol bele egy generációs problémába, mert mindenkinek meg akarunk felelni az égvilágon.

Mindeközben elfelejtünk önazonosak maradni ebben a fullasztó, nyomasztó szorongás tengerben, amiben hajóskapitányok éppúgy lehetnénk, mint árván kallódó farönkök. Pedig ez tényleg csak egyedül a mi döntésünk… mert mindig van lehetőségünk választani.

Nyitókép: Pexels