Üvöltözés és szobafogság: Nevelhető még egy főiskolás “gyerek”?

2021-02-24 Esszencia

„Úgy üvöltöttem a fiammal, mint egy sakál. Végezetül pedig löktem is egyet rajta, mielőtt otthagytam. Anyaként megbuktam” – összegzi Éva a történéseket. Aztán mesélni kezdte az elejéről. 

Levivel a főiskola kezdetéig semmi különösebb gond nem volt. Sosem tartozott a kitűnő tanulók közé, de ezt nem is vártuk tőle, hiszen nem az osztályzatok határozzák meg egy ember értékét. Megvan a magához való esze, nekünk ez bőven elég.

Éppen ezért a főiskolát sem erőltettük. Ő választotta ezt az utat, mi pedig támogattuk ebben – lelkileg és nem utolsósorban anyagilag is. Vállaltuk, hogy fizetjük a féléveket, csupán a tisztességes helytállást vártuk cserébe.

Mivel nem napi számonkérés volt a főiskolán, így Levi nem igazán tanult. Nem meglepő módon a vizsgák előtti 1-2 éjszaka kevésnek bizonyult a teljes tananyag pótlására. Hiába szóltunk előre, hiába figyelmeztettük, nem hallgatott ránk.

Az első sikertelen vizsgák után próbálkoztunk szobafogsággal, barátoktól eltiltással, de nem értünk célt. Ahogy a normális hangvételű, lélekre ható családi kupaktanácsokkal sem. ‘Nyugi mutter, ne izguljatok! Nem lesz gond! Felveszem még egyszer a tárgyat, és meglesz’ – ilyen válaszokat kaptunk a férjemmel.

FORRÁS: PEXELS

És lássuk be, hinni akartunk neki.

Hisz mi neveltük, és úgy éreztük, átadtunk neki egy értékrendet. Miért is viselkedne másként? Miért most kezdene el hazudni, ha az elmúlt közel 20 évben ez nem fordult elő? Aztán kiderült, hogy több vizsgája sokadjára sem sikerült, így bizonyos tárgyakkal nem tud továbbhaladni, és lényegében félévet kell ismételnie.

Ezen teljesen kiakadtam. Utólag már nem értem, hogy miért így reagáltam. Csak üvölteni voltam képes. Dühös és csalódott voltam. Egyszerre haragudtam Levire és magamra. Képtelen voltam felfogni, mikor lett ennyire nemtörődöm a fiam.

Egyáltalán nem érdekelte, hogy mennyit túlórázunk azért, hogy a tandíját ki tudjuk fizetni. És persze zavart az is, amiért mindezt nem vettem észre időben, amiért hittem neki. Amiért nem avatkoztam be korábban, és nem voltam szigorúbb.

Arról már ne is beszéljünk, hogy azonnal átsöpört az agyamon, hogy ilyen hozzáállással mi lesz vele később. A kiabálásom ‘takarodj a szobádba’ és ‘elmész dolgozni, nem finanszírozzuk a hülyeséged’ mondatokkal ért véget, miközben elkezdtem betaszigálni a szobába. Persze, miután fülét-farkát behúzva eltűnt a szemem elől, azonnal megbántam mindent. A halk zokogásom hozott csak némi enyhülést.

Egy utolsó szar alaknak éreztem magam, aki képtelen uralkodni az érzésein. Egy idegbetegnek, aki kiabálással, erőszakos módon akar célt érni a gyerekénél. Egy semmirekellőnek, aki 20 évi gyereknevelés után csak ennyire képes tehetetlenségében. Borzasztó volt megélni, hogy olyat tettem, amiről azt mondtam, én soha nem csinálnék ilyet. Olyat, ami miatt eddig habzó szájjal elítéltem másokat.

Aznap este nem vacsorázott együtt a család. Levi és én is a saját szobánkban töltöttük az estét. Másnap békülés gyanánt ő készítette a reggelit, sőt, bocsánatot kért tőlem és az apjától. És ekkor ismét olyat tettem, amit korábban sosem: én is bocsánatot kértem a gyerekemtől.”

Éva történetét B. Barbi jegyezte le.

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok