Miért gyengeség, ha egy férfi érzelmes?

Amikor gyerek voltam, többször láttam az apukámat sírni. Számtalan módon és formában mutatta ki a szeretetét nekünk és az anyukánknak is.

A testvérem mindig azt mondta, neki pont olyan férj kell, mint apu. Ilyen szelíd és kedves. „Szépszavú.” Szerettük ezt a kifejezést. Ha megkérdeztük volna akkoriban a barátainkat, hogy mivel tudnák leginkább jellemezni az apukájukat, valószínűleg sok minden elhangzott volna. De talán a legkevésbé az, hogy szépszavú.

Mi büszkék voltunk erre. Élveztük anya boldogságát is. Valahogy már gyerekként éreztük, hogy a legjobb dolog egy olyan házasság, ahol a férfi a fájdalmát, a félelmét, az örömét,  a szeretetét, a gyengeségeit is egyértelműen kimutathatja. Nálunk legalábbis ez volt a természetes.

El sem tudtam képzelni, hogy mások ezt nem így gondolják. Emlékszem, milyen döbbenetes hatással volt rám egy este kamaszkoromban. Anyukám szülei, akiket egyébként szinte soha nem láttunk, nálunk voltak vendégségben. Én kiszaladtam valamiért, elestem, és annyira megütöttem magam, hogy a fájdalomtól potyogtak a könnyeim. Apukám gyorsan a segítségemre sietett, nagyapám viszont valami elviselhetetlen hangon ránk üvöltött:

Hogy lehet ezt eltűrni, hogy egy fiú gyerek egy semmi elesés miatt ekkora hisztit csináljon? Milyen férfit neveltek belőle?”

Ami ott, az asztalnál ezután történt , a mai napig nem felejtem. A nagyapám leginkább apukám megszégyenítésére törekedett. Szó volt rendről, férfiasságról, szigorúságról, pipogyaságról, gyávaságról, senkiházi férfiakról, akik sírnak, ahelyett, hogy erőt mutatnának a gyerekeiknek – és a felsorolás csak folytatódott.

FORRÁS: UNSPLASH

Apukám ott és akkor is példát mutatott. Szelídségében akkora erő, visszafogott szavaiban olyan tartás volt, hogy tulajdonképpen nagyapámék megsemmisülve és – ha lehet ezt a kifejezést használni – vesztesen távoztak.

Néztem, ahogyan nagyanyám lehajtott fejjel, szinte vonszolta magát nagyapám után. Szégyenkezve kullogott, gondolom, főleg amiatt, hogy nem mert neki ellentmondani. Akkora különbséget éreztem az ő életük és a mi életünk között, hogy szinte sajnáltam őket.

Aztán valahogy ez az apai örökség mégsem könnyítette meg az életem. Persze a szeretet hatalmas erő, és az, hogy mindig elfogadásra és megértésre találtam a szülői házban, felbecsülhetetlen érték. Mégis felnőtt férfi létem sokféle kapcsolatában, történésében éreztem azt, hogy alulmaradtam, mert nem játszottam cinkelt kártyákkal, mert tudatosan törekedtem arra, hogy ne temessenek maguk alá férfiasnak tűnő viselkedési formák, álszabályok, felesleges erőfitogtatások.

És véletlenül sem gondolom, hogy az én apai mintám volt a korszerűtlen, vagy hogy jobb lenne nekem, ha beletemetkeztem volna a férfi sztereotípiákba, megtanulva az elvárt viselkedést. Mégis többször megkaptam, hogy korszerűtlen, vagy túl érzékeny, vagy nőies vagyok, ezért nem lehet velem kezdeni semmit.

A szokatlanság csak akkor trendi, ha nagyon extrém. Legalábbis ez az én tapasztalatom. A szokatlanság, ha ez “csak” az átlagnál nagyobb érzékenységet, figyelmet, kedvességet jelent egy férfi részéről, nem trendi, inkább óvatosságra int, bizalmatlanságot generál.

Nagy kérdés persze, hogy a normális kapcsolódás miért szokatlan. Miért nem tudunk még mindig kilépni az akár fájdalmat, frusztrációt okozó szokások, elvárások rengetegéből? Sokszor és sokféleképpen éreztem, hogy ha nem a férfi sztereotípiáknak megfelelően reagáltam valamire, úgy néztek rám, mint valami egzotikus állatra, akit érdekes dolog megvizsgálni, de mindenképp érdemes távolságot tartani tőle.

Ismeretlen valami, nyilván akar valamit, nyilván hazudik. Valahol megtanulta azt, ha így viselkedik, akkor az ujja köré csavarhat, de aztán ki tudja, mi lesz. El, messzire tőle!”

Elmesélek egy történetet. Üzleti partnerekkel vacsoráztunk, előkészítendő egy olyan konstrukciót, ami mindannyiunknak nagyon kedvező. Minden tökéletes volt, mígnem nekem megszólalt a vésztelefonom. Anyukám akkori egészségügyi állapota tette ezt szükségessé. Elmagyaráztam a helyzetet, átadtam a kollegámnak az irányítást, és otthagytam a vacsorát.

Az üzlet meghiúsult, mert jövendő üzletfeleink azt mondták, épp azért nem nőkkel dolgoznak, mert azoknak mindig lehet fontosabb, mint a munka. Így aztán nem sétálnak bele egy férfivel ugyanebbe a szituációba. A férfinak tudnia kell, hogy hol van a helyes fókusz.

Mindig elgondolkodtat, amikor egy-egy helyzetben azt éreztetik, hogy érzékenynek lenni, érzelmeket kimutatni, sebezhetőnek látszani tilos, ha férfi vagy. Mintha mindezek női “kiváltságok” lennének, amiért persze készek vagyunk azonnal elítélni a nőket is.

Ilyenkor mindig visszaidézem a gyerekkoromat. És újraélem az erőt, ami épp az esendőségben, a sebezhetőségben, az őszinteségben mutatkozott meg. Aztán megállapítom, legyen bármi is, ez a férfi az én örökségem. És ez jól van így.

Tamás történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok