Utáltassuk meg az olvasást, hajrá, kötelező olvasmányok!

Tóth Krisztina szerintem az egyik legjobb kortárs magyar író, és végtelenül szomorú, hogy az őszintesége már-már virtuális lincshangulathoz vezethet.

Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett a jelenség. Hiszen már megint az történt, hogy mondott egy ismert ember valamit, majd sokan elolvasták – vagy ami még sokkal rosszabb, nem is olvasták -, és kommenteltek. Máglyára küldenék azért, amit tulajdonképpen szíve joga kimondani.

Mégis mi a baj azzal, hogy levenné Jókai Aranyember című művét a kötelezők listájáról?

Az, hogy ha te végigszenvedted anno, meg a nyaradat idióta olvasónapló firkálással töltötted, akkor ezt most szenvedje végig a gyereked is? Ugyan már! Ha valaki életében képes volt megérteni, megszeretni és élvezettel olvasni Jókai művét, akkor is egyértelműen kijelenthető, hogy jóval az érettségi után jutott el ide.

Egyszerűen azért, mert Jókaihoz meg kell érni. Jókait olvasni – nem csak a nyelvezete miatt – nehéz! Nem lehet elvárni egy gyerektől, hogy azokat a végtelenül hosszú, régies stílusban írt, bonyolult élethelyzeteket vázoló láncolatokat befogadja. Hogyan foghatná fel egy tizenéves, hogy mit jelent egy szerelmi háromszögben élni? Mit érez a szerető, és mit a megcsalt feleség?

És legyünk már reálisak, nem is érdekli. Nem azért, mert baj lenne vele, hanem mert rohadtul távol áll a lelkivilágától, és ez teljesen normális. Az viszont egyáltalán nem, hogy a magyar oktatási rendszert láthatóan nem érdekli, hogy megszereti-e a gyerek az olvasás, vagy sem. Értem én, hogy az a cél, hogy a fontos irodalmi műveket megismerjék a gyerekek, de az a baj, hogy nem jó korosztályban próbálkoznak ezzel. És nem is hajlandóak ezen változtatni.

FORRÁS: UNSPLASH

Nincs logikai érvelés, magyarázat, semmi. Egyszerűen, ha évtizedekkel ezelőtt is így volt, akkor legyen így 2021-ben és 2030-ban is. Nehogy már átformáljunk mindent! Még véletlenül tömegesen elterjedne az olvasás szeretete. Azzal meg az lenne a baj, hogy… hogy valójában nem lenne vele baj.

Így meg marad az, hogy akinek szerencséje van, a tanára, szülője, felnőtt ismerőse a kezébe ad olyan könyveket, amik megszólítják, és jó eséllyel szenvedélyes olvasó lesz. Az a vicc, hogy onnantól kezdve szinte már csak idő kérdése, hogy mikor veszi elő az általános és középiskolában végigszenvedett vagy kihagyott műveket.

Majd olvassa éjszakákon át, és nem győz elég hálásnak lenni, hogy ezek a valóban alapművek nem maradtak ki az életéből. Csak hát előtte sok-sok kortárs, adott esetben akár könnyen befogadható könyvet kellett elolvasni.

Nekem Paulo Coelho Alkimista műve hozta el életemben először azt a csodát, hogy nem bírtam letenni egy könyvet. Nem tudtam másra koncentrálni, és minden lopott percemben olvasni vágytam. Ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve csak ilyen jellegű alkotásokat vagyok képes a kezembe venni, hanem azt, hogy innentől értettem meg, hogy mit jelent, ha beszippant egy könyv.

Pont ez a fajta érzés az, amit – megfelelő lelki érettség, élettapasztalat hiányában – egyszerűen képtelen kiváltani a kötelező olvasmányok többsége, ezért idő előtt nem szabad(na) olvasni! Az pedig már az én személyes véleményem, hogy – ellentétben Tóth Krisztina nyilatkozatával – messze nem az a baj az Aranyemberrel, hogy a nőalakokat hogyan ábrázolja.

Hiszen bár nyilván egy diák tanul – már ha elbírja olvasni – a kötelezőkben megjelenő figurák jellemvonásaiból, de nem ettől rögzül benne egy viselkedésminta. Az már sokkal inkább rögzülni fog benne, hogy otthon az anyukája és az apukája milyen minőségben alkot vagy nem alkot egységet. Csapatként tekintenek egymásra, vagy éppen alá-fölé rendelt viszony van.  De azzal sincs baj, ha erről nem vagyunk egy véleményen. A gond az, hogy nincs vitakultúránk. Felnőtt ember létünkre.

Nyitókép: Unsplash