Egyre jobban vágyom rá, hogy megcsaljalak… - Igazinő | Igazinő

Egyre jobban vágyom rá, hogy megcsaljalak…

2021-03-04 Esszencia

Lassan hajtott, elgondolkodva fogta a kormányt. Halk zene szólt a kocsiban, de mintha meg sem hallotta volna – az énekesnél sokkal hangosabbak voltak a lelkében dúló kétségek.

„Mi lenne, ha…?” Napok óta ez lüktetett az agyában. Pedig 12 évnyi házasság után volt már rutinja az időnkénti kísértések legyűrésében. Szerette a feleségét, a gyerekeit, és becsületes embernek tartotta magát. „A férfiasság egyik alapja az önuralom” – mondta egyszer a 16 éves öccsének.

Most is helyeslően bólintott a gondolatra. Ám az ösztöneiben bujkáló, érzékeit kínzó csábítás nem volt hajlandó megadni magát az észérveknek. „Megtehetném” – súgta maga elé, miközben lefékezett a piros lámpánál, és végigfutott a szeme két huszonéves lányon, akik nevetgélve, hajukat dobálva mentek át előtte a zebrán.

Az egyiknek huncut kihívással rá is villant a tekintete. Ettől végigfutott rajta a borzongás. Most úgy érezte, egész könnyű lenne elfogadnia a haverok érveit. „Hülye vagy, baszki – röhög mindig Roli. – Azt csinálsz, amit akarsz, Janka úgysem tudja meg. Nem mondom, hogy ne szeresd vagy ne becsüld a feleséged, ennek semmi köze ehhez. Egyszerűen megérdemelsz néha egy kis plusz örömöt. Végül is 100-ból 99 napon a családnak élsz, nem?”

Átfutott rajta a vágy, hogy kétségek nélkül magáévá tegye ezt az egyszerű hozzáállást. Önigazolásként a hátsó ülésre vetődött a tekintete, a szatyrokra, amiket az előbb vásárolt tele munka után. Igen, a forgatókönyv minden nap hasonló. Végez a melóval, vásárol, hazamegy, játszik a kisebb lánnyal, míg Janka a nagyobbal tanul.

Kedden és pénteken balettra viszi a gyerekeket, szombaton nagytakarítás, vasárnap a nagymamákhoz mennek. 100-ból 99 napot tényleg a családnak él. Mi lenne, ha egyszer… egyetlenegyszer megengedne magának valami extrát, egy gyönyörű nő személyében?

A város másik szélén Janka a házukhoz vezető utcába fordult. Fáradtan, nyúzottan, elvarázsoltan fogta a kormányt. Lefoglalták a gondolatok, alig hallotta a lányok viháncolását a hátsóülés felől. Milyen nap van? Hétfő vagy szerda? Hogy is tudná megkülönböztetni?

FORRÁS: UNSPLASH

Mintha ugyanaz ismétlődne mindig: a reggeli rohanás, meló után futás az oviba, suliba. Otthon házifeladat készítés, verstanulás a nagyobbal, majd konyha, meleg vacsi, fürdetés, esti mese… és vége a napnak.

Egy percre elbizonytalanodott: tényleg csak ennyi az élet? Tényleg csak ennyi jár?!

„Látod, én megtettem” – mondta a minap a barátnője, mikor beugrott hozzájuk egy kávéra. – Mertem lépni, nem fogok elsüllyedni egy szürke házasságban, egy szürke életben. Alig leszek negyven, még jár az izgalom, a zsongás, a hódítás, az újdonság… És Jánosnak is jár, ezért válunk el.” Dávid és ő meg csak pislogtak, nem tudták, mit mondjanak erre.

Nem, ő sosem válna el, szereti a férjét, a gyerekeit – szögezte le magában gyorsan. Ők így négyen egy család. De a szürkeség… hát igen. Persze, vannak, akik megoldják ezt, szépen titokban, csendben. Mint két kolléganője is. Szerintük a monogámia hülyeség, és a férjüknek nem fáj, amit nem tudnak.

Egy pillanatra beleborzongott a gondolatba. Megjelent előtte azoknak a férfiaknak az arca, akikről tudta: vágynak rá. Van köztük olyan, akiről el tudná képzelni, hogy végigsimítja a testét, aztán… „Mi lenne, ha?” – hasított bele hirtelen a gondolat, szinte fájó csábítással.

Ijedten összerezzent Lilla visítására: „Nézd anya, milyen cuki cica!” Aztán befordult a ház elé. Dávid már ott volt, épp a kocsijából szállt ki. Egymáshoz léptek, de egy pillanatra minden szokatlannak tűnt. Szinte idegenként néztek a másikra. És akkor a nő váratlanul újra meglátta a fáradt, borostás arcban a társat, aki annyiszor megnevettette.

Az embert, aki annyi nehéz helyzetben állt mellette. A férfit, aki annyiszor ölelte szenvedélyesen… A cinkost, a partnert, a szerelmest – aki nemcsak férj, hanem a gyerekei apja is. Hogy juthatott eszébe, hogy valaki mással…?! – kérdezte magától hitetlenkedve. Alávaló gondolat!

Dávid pedig rácsodálkozott Janka szemében a furcsa ragyogásra. Végigfutott a pillantása az arcán, a testén. Valahogy most újra azzal a szemmel látta, mint rég: a nevetése, a haja, a melle… Igen, ő az a nő, akire annyi évig vágyott. Akinek szívdobogva kérte meg a kezét, akivel annyi jó és rossz dolgon átmentek… Akinek őszinte szerelemmel hűséget esküdött, aki a gyerekei anyja. Miért tartotta egy percig is elfogadható gondolatnak, hogy becsapja, hogy bántsa?!

Nem mondtak semmit, de most hosszabb volt az üdvözlő puszi, mint szokott. Aztán bementek a házba, és valamiért ez a nap örökre emlékezetes maradt. Valahogy minden feladat könnyebben ment, minden gond kisebbnek tűnt. Este pedig, miután letették a lányokat, előkerült egy üveg bor, és egy fiók mélyéről előkerült egy csinosabb hálóruha… Már tudták, hogy nincs szükségük másra – csak egymásra.

Nyitókép: Unsplash