32 évesen végre merek szeretni és hibázni! - Igazinő | Igazinő

32 évesen végre merek szeretni és hibázni!

2021-03-05 Esszencia

Néha visszagondolok a gyerekkoromra – azokra a kőbe vésett, meghatározó pillanatokra, amik ma is megmelengetik a szívem. És elönt egy szavakkal aligha leírható érzés. 

Akkoriban minden egyszerűnek tűnt. 8 évesen könnyű volt elképzelni, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Milyen házam lesz, milyen munkám, milyen férjem. Milyen kispárna díszeleg majd abban a fotelban, ahol esténként megnyugszom.

Akkoriban azt gondoltam, 32 évesen már – 2 gyerekkel és egy csodás férfival magam mellett – “megérkezem”. A helyemen leszek. Tényleg hittem, hogy az élet megadja, hogy sikerülni fog, és cserébe nem vesz el semmit. Jól tanulok. Jó leszek. Aztán jön a megfelelő ember, akivel őszinte szeretetben élhetek, de nem olyan álom mesésen, tudod. Hétköznapian. Semmi flanc. Valódi szeretetben, ami mindennél többet ér nekem.

Nem kalkuláltam bele a megannyi fájdalmat, amit az ember kaphat, miközben valóban belecsöppen abba, amit úgy hívunk: Élet.

Sokáig magamnak is nehezen vallottam be, mennyi mindentől kellett megválnom ahhoz, hogy most itt tartsak és nyugodtan aludjak el este. Hogy képes legyek a tükörbe nézni minden kimondott szavam és megtett lépésem után. És ne ostorozzam magam, ha mégis hibáztam, vagy egyszerűen csak nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna.

FORRÁS: PEXELS

Sok időbe telt, míg megtanultam, milyen kapuk nyílnak ki az ember előtt, ha nem húzódik be a csigaházába, hanem mer élni. Mer szeretni. Mer hibázni. Mer bocsánatot kérni. Mer rosszul dönteni. Sőt, néha képes a vágyait ketrecbe zárni és megvárni, míg lesz elegendő ereje elindulni és továbbmenni.

Te visszagondolsz néha a szakaszokra az életedben? Én szoktam. Látom a fejlődést, a lépteim nyomát. A ledobott álarcaimat, amiket bizonyos helyzetekben felhúztam, hogy védjem a lelkem. Látom a magam mögött hagyott elvárásokat, amiket mások állítottak. Hallom a szavakat, amik széthasították a szívem és elhitették velem, hogy kevesebbet érek bárminél.

Tényleg könnyű visszavágyódni olykor a legegyszerűbb időszakba. 8 évesen senki nem szólt, hogy százszor el kell bukni és százegyszer fel kell állni, hogy megérezd, milyen erő lakozik benned. 8 évesen senki nem szólt, hogy elveszítesz majd fontos embereket, egyedül maradsz majd rohadt nehéz helyzetekben. És néha a gödörből nem kifelé mászol, hanem még mélyebbre ásod magad.

Nem mondták, hogy nem szégyen megtapasztalni mindent, amit az élet ad. Boldogulni ott, ahol más nem boldogulna, csendben hallgatni ott, ahol más szónokolna. Vagy beszélni ott, ahol a csend nagyobb erény volna.

Szeretni valakit, aki nem viszonozza. Elhagyni olyan embert, aki a lelkét is neked adta. Megtanulni, hogy van egy szint, ami alá egy nő már nem megy. És megtapasztalni, hogyan legyen benned tartás. Rájönni, hogy a félelem egy természetes emberi tulajdonság, és minden érzésnek helye van.

Jólesik visszatekinteni, mennyi minden történt már. Mennyi mindent túléltem és mennyit erősödtem. Eljutottam oda, ahol bántás helyett simogatást kapok, szeretetlenség helyett pedig szerelmet. Ahol már látom, mennyi erőm van továbbmenni, és hogy önmagam lehetek minden helyzetben. Már nem szégyellem magam, a szavaim, a gondolataim.

Néha elgondolkozom: ha majd a gyermekem rám néz 8 évesen, és elmondja az álmait, mit mondok? De azt hiszem, a legnagyobb szeretettel figyelem, és óvó tekintettel követem majd minden lépését. Ahogy nekem is teszi a mai napig az anyukám. Mert az élet adta nehézségekre nem lehet felkészíteni a szívünket, az igaz szeretet viszont a legnehezebb percekben is erőt adhat.

Nyitókép: Pexels