Rosszfiú vagy, de talán megszelídítelek…

2021-03-08 Esszencia

A kétezres évek elején kezdte a középsulis éveit Dorottya. Kisvárosból csöppent a nagyvárosba, szerény, visszahúzódó lányként, de izgalmakkal, új reményekkel vágott neki az új korszaknak. 

Barátságos természetét már a kezdetekkor sokan félreértelmezték, még többen ki is használták. Hamar szembesült azzal, hogy bizony az élet nem egészen úgy néz ki, ahogy ő elképzelte, és a jóságot többnyire gonoszsággal hálálják meg az emberek.

Lehel már ekkor sem volt jófiú. Nagyszájú vagányként szeretett a középpontban lenni, és ha hülyeségről volt szó, nem kellett bevonni semmibe, mert többnyire ő volt az ötletgazda. Tudott végtelenül bunkó és kenyérre kenhető kisfiú is lenni. Mégis inkább a flegma énjét hagyta érvényesülni, azért, hogy bevágódjon a lányoknál.

A művészeti vonalra vágytak mindketten, így a tanévet már egy osztályban kezdték meg. Érdekelték is egymást, meg nem is. Hol barátnak gondolta a lány a fiút, hol ellenségnek. Néha kedves volt vele, máskor bunkó. Valami olyasmi volt ez, mint mikor az oviban azért húzgálja a kissrác a lányka copfjait, hogy jelezze: bejön neki. Hasonlóképp volt ez köztük is. Amikor Dorottya végre már azt hitte, bízhat a srácban, az mindig tett egy olyan lépést, ami miatt a lány nem kettőt, hanem hármat-négyet ugrott hátra.

Jöttek a piásan hozott rossz döntések, drogos balhék, kirúgásokkal való fenyegetés. Az állandó rohanás, az otthoni gondok és a hétvégeken túlzott mennyiségben elfogyasztott alkohol hatására egy idő után eltompultak bennük a valódi érzések. Így teltek az éveik – hol lélekben közel egymáshoz, hol eltávolodva.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán a középsulis évek elrepültek. Úgy választotta el őket az élet, mintha sosem lettek volna komolyan részei egymás életének.  Aztán közel húsz év múlva a lány egy idegen névről kapott üzenetet. Először nem értette, miért beszél vele az ismeretlen férfi ennyire közvetlenül, míg végül beléhasított a felismerés: ő az. Visszatért.

Bár szerelmes gondolatok huzamosabb ideig nem fogalmazódtak meg bennük, most mégis valami megmagyarázhatatlan, hihetetlen izgatottság kerítette hatalmába mindkettőjüket. Úgy érezték, hogy itt az idő. Bepótolni mindent, megélni azt, amikhez anno túlontúl fiatalok voltak.

Dorottyának ideje sem volt felkészülni a nagy találkozásra. Mégis olyan természetesnek tűnt minden, hogy majd szétvetette a boldogság. Izgatott volt, mégsem félt a másik reakciójától. Ismerték egymást. Túlságosan is jól. Valahol a múltban kapcsolódtak, és – 20 év ide vagy oda – ezek az ösztönösen szívbemarkoló érzések mostanra sem múltak el. Csak a lelkük polcának legaljára kerültek, az azóta felvett terhek alá, a fiók legmélyére.

Álltak a pályaudvar közepén, szorosan ölelték egymást, és nevettek. Önfeledten, mint tizenéves korukban. Nevettek, mert túléltek sok dolgot, amit másoknak nem sikerült. Nevettek, mert győztek. Nevettek, mert újra egymásra találtak. Könnyek közt mosolyogtak tiszta szívből – a boldogság és a felszabadultság érzése kavargott bennük.

Szorították egymást, és végre nem kellett attól tartaniuk, hogy csak ideig-óráig lesznek boldogok. Mert már nem voltak gyerekek, már nem voltak kettőjük között játszmák. Nem voltak álarcok és szerepek.

Nem kellett taktikázni, nem kellett megfejteni a másik gondolatait. 

Az őszinte szavaké lett a főszerep, és a nyílt, felnőttekhez méltó kommunikációé. Nagyszerű napok következtek. Hogy ez a lélektársi kapocs örök barátságot ad, vagy szerelem lesz belőle, még a jövő zenéje. De egyedül rajtuk áll, mi lesz…

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok