Egy pohár borral ünneplem, hogy többé nem sírok utánad!

Gyászold meg, amit elvesztettél. Ezt tanácsolom. Sírj éjszakákon át. Üvöltsd ki a bánatod az ablakon, vagy zárt ajtók mögött.

Hullajts egyetlen könnycseppet és mondd azt: elég volt! Ne sajnáld már magad! Amikor ezen túljutottál, akkor pedig kezdj el élni! Nagybetűvel ÉLNI! Tudod valójában, ki vagy te? Van hobbid? Milyen ételeket szeretsz? Emlékszel?

Kislány korodban anyádék rengeteg pénzt kiadtak a zongorádra, amit most ruhatartónak használsz. Mikor játszottál rajta utoljára? Emlékszel még egyáltalán, ki vagy valójában? Hogy mit akartál az élettől, vagy ki akartál lenni? Milyen színű hajat akarsz? Tudsz választ adni a legegyszerűbb kérdéseidre? Érzel még valamit saját magadban? Akarsz te egyáltalán bármit?

Akarok! – Én ezt a választ adtam magamnak. Tudni akarom, ki vagyok. Akarok újra érezni és szeretni. Nem kapaszkodok többé egy halálra ítélt kapcsolatba. Akarok erőre kapni, akarok rejtett kincseket találni magamban. Alkotni akarok! Én én akarok lenni.

Nem kellenek a szerepek, a skatulyák. Nem számít, mi van mögöttem, csak újra akarom kezdeni. Mindent, elölről. Látni akarom magamat a tükörben. Nem a te arcodat bámulni a végtelenségig. Szándékosan mondom: akarom. Ha csak szeretném… az kevés. Az nem elég erőteljes. A szeretnémbe újra és újra csak belesüpped az ember.

Az emléked még gyötör, néha éget.

Egészen mélyen, belül a lelkemben. Ezek nem csak nagy szavak. Valóságosan érzem, hogy belülről szétfeszít valami ilyenkor. Van, hogy azt érzem, nem bírom tovább, most felhívlak, hogy halljam a hangod. Rejtett számmal, hogy csak egy „Halló”-t hadd halljak tőled újra… Aztán lehunyom a szemem. Ez tényleg én vagyok? Így akarom újrakezdeni?

FORRÁS: UNSPLASH

Tegnap éjjel belesüppedtem a kanapémba a szokásos pohár borommal. Néztem a tv-t, de valójában nem láttam. Csak üveges tekintettel meredtem a képernyőre. Óvatlan voltam, és a pohár kiesett a kezemből. Nem tettem semmit, csak néztem, ahogy a ragacsos lé szétárad a parkettán. Lassan csorgott, befelé, a zongora alá. Ez az a zongora, amit apámék vettek nekem kislány koromban. Évek óta senki sem használta. Csak áll magányosan és porosodik. Hirtelen ötlettől vezérelve odaültem…

Nem érdekelt már a szétömlő bor. Nem érdekelt, hogy az éjszaka közepén hallja-e valaki a kissé esetlen játékomat. Először azt sem tudtam, mit játsszak rajta. Csak nyomogattam a billentyűket bágyadtan, aztán eszembe jutott egy régi gyerekdal. Ezt annyira begyakoroltam 8 évesen, hogy 20 évvel később is a kezemben volt minden egyes mozdulat. Játszottam, amíg meg nem untam, és egyszer csak hatalmas robajjal tört ki belőlem a felismerés. Ez vagyok én!

Még most is én vagyok az egykori kislány, hatalmas álmokkal és vágyakkal. Én vagyok a zongoraművész, színésznő, író, költő! Bármi lehetek, ami csak szeretnék. Mint akkor! Akkor, amikor még nem tudtam semmit, és mégis minden az enyém volt. Én vagyok az újra! Attól az estétől kezdve már nem sírtam és nem gyászoltam. Elfogadtam a múltam, és vágyakozva néztem a jövőbe.

Nyitókép: Unsplash