Elváltam, mégis hiszek a házasságban!

Amikor kislány voltam, én is sokszor gondoltam rá, vajon milyen lesz a nap, amikor férjhez megyek. Valahogy úgy képzeltem, hogy az lesz életem legboldogabb napja, és akkor végre révbe érek. Minden szép és csodálatos lesz életem végéig. 

Huszonévesen – pár csalódás és szakítás után – azon aggódtam, megtalálom-e valaha az igazit. Vagy mi van, ha már megtaláltam, de nem vettem észre, hogy ő az? Lehet, hogy mellettem ült a villamoson egyszer, de elszalasztottam? Lesz olyan kapcsolatom valaha, amiben mindketten úgy gondoljuk, hogy le tudjuk együtt élni az életünket?

Utólag már látom, hogy túl sokat aggódtam feleslegesen. Ha üzenhetnék az akkori énemnek, azt üzenném, hogy csak élje az életét, és higgyen benne, hogy rátalál a szerelem… Velem így lett. Rám talált. Boldogok voltunk, majd egy szép napon feleségül kért. Azt hittem, most már semmi rossz nem történhet, hiszen teljesült a vágyam.

Eljött a nagy nap, és én azt vártam, hogy azután valaki más leszek. Nem lettem… Ugyanaz voltam, aki addig, de valami mégis változott. Bár ez nem egy csapásra történt, hanem valahogy szép lassan. Eleinte furcsa és vicces volt azt mondani, hogy a “férjem”. Majd megszokottá vált, de a szó jó értelmében: mindig büszkén mondtam ki, akkor is, amikor már nem volt újdonság.

Nem, nem a barátom, pasim, párom, kedvesem – hanem a férjem.

Hivatalosan is összetartozunk, jogilag, papíron, mindenhogyan. Volt-e ebben plusz? Hogyne! Nem, nem a papír miatt – mert házasság nélkül is lehet jó egy kapcsolat. Hanem azért, mert ez egy nagyon különleges bizalom, amikor két ember úgy dönt, hivatalosan is összeköti az életét. Mert abban a pillanatban mindketten hisznek benne, hogy örökké tart majd.

FORRÁS: UNSPLASH

A miénk nem tartott, és ez egy kis keserédes érzést visz az emlékekbe. De nem bántam meg egy percre sem, akkor sem, ha véget ért. És ma is hiszek abban, hogy a házasság több, mint egy “sima” kapcsolat. Nem feltétlenül jobb, csak több.

Valahogy komolyabb, felelősségteljesebb. És megtenném újra ma is, ugyanúgy – akkor is, ha tudnám, hogy vége lesz. Mert nem a vége számít, hanem azok az évek, amíg tart. Azok az évek, amikor még elhiszed, hogy mindig tartani fog. Amikor ő a legnagyobb támaszod, és biztos vagy benne, hogy bármi történik, ő melletted áll.

Azt mondják, akkor ismered meg igazán a másikat, ha elválsz tőle – hihetetlen, hogy sok emberből mi lesz, amikor osztozkodásra, vádaskodásra kerül a sor. Én szerencsés vagyok: semmi ilyet nem tapasztaltam. A miénk egy ideális válás volt, már ha létezik egyáltalán ilyesmi…

Nem volt könnyű, fájt is, de elkerültük a sárdobálást. Beláttuk, hogy ketten rontottuk el, nem akartuk a másikra kenni. Ez is csak megerősített abban a hitemben, hogy annak idején jól választottam. Már nem vagyunk együtt, de mégsem múlik el nyomtalanul az a sok év, amit közösen töltöttünk. Mindig más helye lesz a szívemben, mint a többi exemnek. Mert ő nem csak az egyik volt barátom. Valami több annál.

Hogy miért hiszek még mindig a házasságban válás után is? Nem azért, mert az esküvő egy csodaszer, ami megvéd mindentől, és ha megházasodsz, már nem történhet semmi rossz. Nem. A házasságkötés nem a célegyenes. Házasnak lenni sokszor nehéz, nyűg, kemény munka. De a létező legerősebb szövetség lehet két ember között, ha dolgozunk rajta, óvjuk, és meg tudjuk őrizni úgy, hogy közben magunkat sem veszítjük el.

Igen, még mindig hiszek benne. Sőt, abban is, hogy részem lehet benne újra. Elvégre előfordul, hogy valami nem sikerül elsőre, de az ember tanul a hibáiból, és akkor legközelebb talán jobban csinálja.

Nyitókép: Unsplash