Szeretteink emlékét nem moshatja el a jelen…

Nem tehetek róla, egyszerűen beütött egy gondolat, és nem hagy nyugodni. Bánt, hogy mulandóak vagyunk.

A testünk egyszer megöregszik, és meghalunk. Már ez is borzalmas, de most nem erről a fizikai mulandóságról akarok beszélni. Ez ellen úgysem tehetünk semmit. Bánt az emberi természet, hogy elmúlnak a szerelmek, vágyak, érzések. Egyszer csak kipukkan valami, és már nem leszünk ugyanazok, akik voltunk.

Elfelejtjük az első szerelmeinket, a halottainkat és az emlékeinket.

Miről jutott most ez eszembe? Hogy kaptam egy fotót. Olyan régit, hogy én még gondolat sem voltam, amikor készült. A nagyapám van rajta. Az én drága nagyapám, 18 évesen. Olyan a látvány, mintha egy férfi modellt néznék. Beleszerettem a képbe.

Hosszasan bámultam, és egyszer csak sírni kezdtem. Szomorú és mély fájdalom tört elő belőlem. Mert 7 éve már, hogy nem látom az arcát. 7 éve már, hogy nem hallom a hangját. 7 éve töretlen, el nem múló szeretettel gondolok rá.

Ennyi ideje, hogy nem nézhetem, ahogy bosszankodva ül a konyhaasztalnál, majd haragosan felkiált: „Az isten lovát neki!” Mert így káromkodott. Ez nekem olyan édesen csengő, mintha nem is szitokszó, hanem valamiféle balzsamos dicséret lenne. Még ezt is csodáltam benne. Csodáltam magas, délceg termetét. Ámulattal néztem fel rá én, az apró törpe, ahogyan büszke járásával körbe-körbe ment a házban.

FORRÁS: PEXELS

Mélyen belém martak az emlékek, és keserves zokogásban törtem ki. Hogyan felejthettem el ezt az érzést? Hogyan mehetett ki a fejemből, hogy ő volt, élt, létezett és nagyon szeretett? Megharagudtam magamra. Elnyomtam magamban az emlékét? Vagy szimplán annyira lenyom a munka, az életem, a hétköznapok mókuskereke, hogy megfeledkeztem erről a szeretetről?

Úgy döntöttem, nem kárhoztatom magam, amiért évek óta nem gondoltam rá. Szimplán megállok, és megemlékezem. Felidéztem a gyerekkoromat. Amikor jött értem az óvodába, vagy amikor csokit vett nekem a kisboltból. Minden közös pillanatunkat igyekeztem újraéleszteni a szívemben, és megemlékeztem a nagyságáról.

Mert mindig felnéztem és példaképként tekintettem rá. Úgy hiányzik, annyira leírhatatlanul vágyom rá, hogy láthassam még… Bánt az emberi természet. Bánt, hogy felejtek. De mostantól igyekszem tenni ellene és örökre megőrizni a lelkemben azt, aki megérdemli.

Nyitókép: Pexels