60 hónapja szenvedek: mit tegyek, hogy ne szeresselek? - Igazinő | Igazinő

60 hónapja szenvedek: mit tegyek, hogy ne szeresselek?

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, és elhalványítja az emlékeket. Szerintem ez hazugság, mert idővel minden egyre nehezebb lesz.

Ma pont öt éve, hogy kisétáltál az életemből és magaddal vittél egy hatalmas darabot a szívemből. Még leírni és kimondani is hihetetlen: 60 hónapja firkantottad rá egy papírcetlire, hogy részedről ennyi, nincs értelme folytatni. Ez a lépésed a legfájóbb büntetés volt, kegyetlenebb mindennél ezen a világon.

Esélyt sem adtál arra, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek. Ledöbbenve és értetlenül álltam a történtek előtt, mert mindig kettőnkről beszéltél, de egyedül döntötted el, hogy külön utakon folytatjuk. Hatalmas sokként ért a szakítás. Hetekig csak bőgtem, mint egy csecsemő, a büszkeségem azonban nem engedte, hogy könyörögjek egy férfinak.

Akkor lettem valamivel jobban, amikor a vidéken élő barátnőm néhány napra hozzám költözött. Sokat beszélgettünk, filmeztünk, esténként kiültünk a teraszra meginni egy pohár bort. Így lassan lebontogatva a gyász különböző rétegeit, kezdtem megnyugodni. Nagyrészt a barátnőmnek köszönhetem, hogy viszonylag hamar kilábaltam ebből a letargikus állapotból.

Soha nem felejtem el, amikor tavaly nyáron az egyik kollégám esküvőjén úgy éreztem, készen állok az újrakezdésre. Egy sármos, megnyerő mosolyú fickó mellé ültettek, aki úgy csapta nekem a szelet, akár egy szerelmes kamaszgyerek. Nagyon tetszett a lazasága és a közvetlensége, jól elvoltunk egymással.

A buli végén hazavitt, és búcsúzáskor szeretett volna megcsókolni, de nem hagytam. Valami visszatartott. És ez a valami, vagyis inkább valaki, te voltál. Hirtelen megdermedtem, mintha csapdába estem volna: akkor tudatosult bennem, hogy nem vagyok túl rajtad. Bármennyire is szeretném, nem tudok érzelmileg továbblépni.

Azt hittem, idővel majd könnyebb lesz. Legalábbis bíztam benne. Hiszen az elmúlt öt évet arra szántam, hogy teljes erőbedobással felépítsem önmagam és elengedjem a múltat. De mégsem működik, mert még mindig ugyanúgy rajongok érted, mint régen.

Ha becsukom a szemem, téged látlak.

FORRÁS: UNSPLASH

 

Látlak, ahogyan épp munkába készülsz frissen megborotválkozva, és kávéízű csókot lehelsz ajkamra. Látlak meztelenül heverni a kanapén, izmos testeden megcsillan a reggeli napfény. Látlak a lugas alatt, érzem a szőlők zamatát és a barackokét, ahogyan illatukat a szél végiglebbenti a nyaralónk fölött. És hallom, ahogyan torkod szakadtából üvöltöd a kedvenc Nirvana dalodat a kocsiban. Imádtad Szigligetet, és mindig azt mondogattad, ha majd egyszer nyugdíjba megyünk, ez lesz az otthonunk.

Máig felkavar, ha visszagondolok ezekre a pillanatokra. A sírás fojtogat, feszít, annyira, hogy alig bírok levegőt venni. Nem készültem arra, hogy elhagysz, soha nem akartam elképzelni, milyen lenne nélküled. És most, évekkel később sem állok készen arra, hogy elveszítselek téged.

Elszakadhatatlan szálak fűznek hozzád, ezért hiába próbálkozom mással, képtelen vagyok kigyógyulni a hiányod fájdalmából. Elkeseredett és tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tehetnék. Nem akarok leragadni a múltban és ábrándokat szőni olyasvalamiről, ami úgysem válhat valóra. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Hogy neked halvány fogalmad sincs róla, milyen érzés, ha elveszik tőled a legféltettebb kincsedet.

Nyitókép: Unsplash