Nem akarom úgy nevelni a gyerekünket, ahogy téged nevelt anyukád! - Igazinő | Igazinő

Nem akarom úgy nevelni a gyerekünket, ahogy téged nevelt anyukád!

2021-03-31 Esszencia

Tudom, nem örülsz neki, mégis így van: nem akarom úgy nevelni a gyerekünket, ahogy téged nevelt az anyukád! Hogy miért? Mert nem ő vagyok!

Nem mintha nem szeretném, vagy nem tartanám tiszteletben az elveit. De azt hiszem, más kép él a fejünkben a saját anyai szerepünkről, és mást is szeretnénk elérni. Egy vonásunk viszont biztosan közös: mindketten makacsul ragaszkodunk a létező legjobbhoz, amit képesek vagyunk adni.

És mire vagyunk képesek? A családunkért szinte bármire! Mindkettőnk családfája tele van erős asszonyokkal, akik ha kellett, vállukon vittek mindenkit és megteremtettek minden szükségeset. Igen, de mit is csinál egy erős asszony, ha nincs vészhelyzet, és épp nem neki kell mindent megoldania? Akkor is megold mindent – mások helyett is.

Ő az, aki csupa szeretetből elhatározza, hogy a redőny mellett sötétítő függönyre is szükség van a lakásunkban. Eljön, leméri, megvarratja, és el is hozza, hogy nekünk ne kelljen fáradni vele. A gyógyszeredet is felíratja a saját orvosával. Ki is váltja, hogy neked ne legyen dolgod ezzel.

Ez a szeretet pedig olyan puha, meleg takaró, amit jó szorosan köréd fonnak, amíg már meg sem tudsz moccanni. Ugyanis feltételezi, hogy te nem vagy – nem lehetsz – képes az önellátásra. Ha pedig mégis, akkor biztosan hálátlan leszel, ő pedig feleslegessé válik.

Azt is látom, ahogy fogy az ereje, és már nem képes annyi mindent adni. Ezt te nem érted, ő sem érti. Dühöngsz és csapkodsz, hogy most döntened, intézkedned kell. Halogatod, várod, hátha elmúlik a feladat a fejed fölül. Minden lépés, amit önállóan kell megtenned, kétségbe ejt.

Észre sem veszed, hogy már ő szorulna rád.

Nem látod a nehézségeit, hiszen neki nincsenek olyanok – nem lehetnek -, mert akkor te tehetetlen vagy. Ha olykor mégis látod, és próbálsz segíteni, nem hagyja, hiszen ő erős. Anya mindhalálig. Mi pedig itt ülünk a nappaliban, és nem érted, hogy miért küldtem ki a nyolc éves fiunkat a konyhába kenyeret kenni. Ahelyett, hogy elkészítettem és behoztam volna neki.

FORRÁS: PEXELS

Pontosan tudom, hogy meg tudja csinálni: a szeletelt kenyér az asztalon, kés a fiókban, vaj és só a konyhapulton, szalámi a hűtőben. Épp azt tanulja, hogy képes magát ellátni, és nem kell őt senkinek kiszolgálnia. Hidd el, ez jó érzés!

Igen, édesanyád megcsinálná helyette, még apró katonákra fel is vagdosná a kenyeret, ahogy neked is tette egész gyerekkorodban. Majd fölé állna és elmondaná, hogy a szalámit jobban meg kell rágni, és a kenyeret is hozzá kell enni, nem külön. Aztán bosszankodna, hogy morzsás lett a padló, kiszaladna kisseprűért és lapátért, és az egészet térden állva felseperné.

Pedig a fiunk nekem is a szívem csücske, és az életemet adnám érte – ha kellene. De épp nincs szüksége rá. Látod, behozta a kenyeret, és leült az asztalhoz enni. Nem tudom, hogy milyen technikával eszik, mert én közben nyugodtan végzem a saját dolgomat. Ha morzsás lesz a padló, majd behozza a seprűt és felsepri. Mert a hibák helyrehozhatóak. Szeretném, ha ezt is tudná.

Ha szüksége van rám, még ott vagyok mögötte. Ha elesik, hát adok egy gyógypuszit, a sebeket fertőtlenítem és betapasztom. De már nem kapom az ölembe, mint kisebb korában, hanem biztatom, hogy álljon fel és próbálja újra. Egyre távolabbról figyelem a lépéseit, és lesz idő, amikor tudnom kell elengedni. Bízom benne, hogy sikerülni fog mindkettőnknek! Én ezt akarom neki megtanítani. Remélem, megérted.

Nyitókép: Pexels