Lehet úgy művészit alkotni, hogy az senkit se bántson?

„Most már nem csupán covid, hanem érzékenységi tanácsadó is kell a forgatásokra, a filmakadémia pedig olyan, mint egy Alice csodaországban teaparti” – mondta nemrég Oliver Stone.

A világhírű filmrendező szerint nevetséges, hogy túl érzékeny lett minden, őt viszont nem zavarja, ha olyan filmet csinál, ami kiveri a biztosítékot. A filmes szavai az élet minden területén, de különösen a művészetben csapnak hatalmasat.

Mindenki megsértődik minden miatt.

Mintha tényleg tojáshéjon járkálnánk mindenhol, mintha egymás bántása egyfajta amatőr sporttá vált volna, aminek egyre növekvő rajongótábora van. Úgy moralizálunk, hogy közben elfelejtünk nevetni.

Amíg régen a barátainkkal vagy a családdal vitattunk meg egyes témákat, ma sugárban hányjuk a véleményt minden felületen, és azt is elmondjuk, hogy kinek hogyan kéne élnie, festenie, könyvet írnia, filmet készítenie. Szerintünk. Szerintük.

A művészetben egyre uralkodóbbá váló politikai korrektség (röviden píszí) annyira érzékeny téma, hogy szinte a billentyűzetet is óvatosan nyomkodom. A társadalmi normákról szóló vita pont úgy változik, mint a szoknya hossza a divatban, ennek megfelelően vagy prűdök vagyunk, vagy kurvák, vagy prűd kurvák.

A sokasodó és egyre durvuló vélemények hatására úgy tűnik, hogy a píszí kényszerzubbonyt akar húzni a művészetre. De most akkor öltöztessük fel az ókori meztelen szobrokat, hogy mindenkinek a kedvére tegyünk? Egyáltalán lehetséges ez?

Az internet törzsi világában ott tartunk, hogy profi és karosszék kritikusok döntik el, milyennek kell lennie egy művészeti alkotásnak. Mert amúgy biztosan diszkriminatív, földbe döngöli a kisebbségeket, a színesbőrűeket, a melegeket. James Bond szexista, az Elfújta a szél rasszista, a Szex és New York túl fehér, túl hetero, a Jóbarátok szintén.

FORRÁS: UNSPLASH

A Van, aki forrón szereti teljes letámadás a transzközösség ellen, Disney kis hableánya pedig csak filmen fehér, élőben fekete. Egyes kiadók érzékenységi olvasókat alkalmaznak, akik garantálják, hogy egy szöveg nem bánt meg senkit. Egyáltalán lehetséges ez?

A zenében előadókat tiltanak le, a múzeumokat pedig arra kérik, hogy vizsgálják felül képeiket. Az egyik galéria például eltávolított egy preraffaelita festményt, amelyen meztelen nimfák csábítanak egy fiatal férfit. Klasszikus erotikus viktoriánus fantázia, ami sértő lehet a mai közönségnek. Ki tud olyan művet mondani, ami tökéletesen megfelel a korszak ideológiájának és kielégíti a társadalom igényeit? Egyáltalán lehetséges ez?

A cenzúra beindíthatja az öncenzúrát, és oda jutunk, hogy egy alkotást már nem az esztétikája miatt ítélünk meg, vagy hogy el tud-e gondolkodtatni, zavarba hozni, vagy képes-e megmutatni az emberi érzelmek komplexitását. Hanem az alapján, hogy mennyire píszí.

A művészet célja az erkölcsi nevelésünk?

A művészet, mint morális iránymutató, nem új keletű gondolat, már az ókori görögök is elmélkedtek rajta. A középkorban a vallási cenzúra határozta meg a művészet üdvösségét, a kortársak pedig az uralkodó világnézet mentén utasítanak vissza mindent, ami nem píszí.

De vajon feltétlenül hasznosnak kell lennie egy könyvnek, egy film mindenképpen neveljen? Nem lehetséges, hogy a művészet szimplán szórakoztasson, gyönyörködtessen anélkül, hogy a morális javulásunkat szolgálná?

A történelmet végigkísérő próbálkozások dacára minduntalan kiderült: éppen a művészet birodalma az a hely, ahol gond nélkül fel lehet tárni kétséges, vitatott, vagy épp otrombán sértő gondolatokat, ötleteket. Nem várhatunk el jóváhagyást az egyes részletek mikroelemzése után, ahogy nem várható el, hogy minden alkotás reprodukálja a társadalmi normát.

Egyáltalán műnek hívható-e az, ami nem bánt meg senkit? Épp napjaink súlyos változásai, történeséi hatványozottan igénylik, hogy az alkotók tabukat leplezzenek le, menjenek át a sötét oldalra, és ha kell, nevessék ki a világot.

Betiltás helyett tegyük kontextusba! 

A píszí nem kíméli a klasszikusokat sem, van, amit moziban nem mutatnak be, van, amit a házi videótárból törölnek ki. Egyetértek azzal, hogy változnak az idők, így a társadalmak is, a klasszikus műalkotásokat pedig másképp kell értelmezni. Ezért jó ötlet az egyik csatorna lépése, ami ahelyett, hogy kulturális méregnek bélyegezne egy művet, magyarázatot tesz mellé. Kontextusba teszi, hogy a mai generációk jobban értsék.

Vékony mezsgyén járunk a píszível, ami lehetetlen elvárásokat támaszt. A művészet alapvetően szubjektív, ami nekem vicces, neked sokkoló, ami nekem kultusz lesz, neked rémálom. Nem a művész dolga kiszolgálni a közönség összes létező igényét. Szükség van a kontrasztra, hisz nincs világos sötét nélkül, és fordítva. Ha arra kényszerítjük alkotóinkat, hogy távolítsanak el minden nemkívánatos tartalmat, az olyan, mintha tisztára mosnánk magunkat, a történelmünket. Egyáltalán lehetséges ez?

Nyitókép: Unsplash