Egész éjjel nem alszom, mert rátok gondolok, Anya!

Napok óta nem tudok aludni. Lefekszem, ahogy szoktam, és várok. Várom, hogy álmos legyek végre, ragadjon le a szemem, és végre aludhassak. De nem ez jön.

Hanem a gondolatok. Mit rontottam el, hol rontottam el, mit kellett volna másképp csinálni. És ennek sosincs vége. Csak ideges leszek, hogy nem tudok aludni, de annyira, hogy felmegy a vérnyomásom, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Nyitottam ablakot, hátha a friss, hűvös levegő jót tesz. Felpattantam a futópadra, jól kihajtottam magam, hogy tényleg fáradt legyek. De nem.

Reggel meg ugyanúgy indul a nap, menni kell dolgozni. Azt nem akarom, hogy ne menjek, mert akkor egész nap azon pörögnék, mi történt. Így legalább a munkát tolom, nincs időm a gondolataimra. Na, éjszaka nem is hagynak nyugodni! Bosszút állnak, az esti megnyugvásban rám törnek és nem hagynak békén.

Többségében idős, krónikus betegek hunytak el – hallom reggel, amikor az ébresztőóra bekapcsol, és hozzá a rádió is. Hatkor ezzel indul a reggelem. Legszívesebben lerúgnám a rádiót, csak hallgasson. Addig taposnám és ugrálnék rajta, amíg szilánkokra nem törik. A világ összes rádióját széttörném, amiben ezt mondják! Ez valakit vigasztal?! Ha idősek és betegek, akkor már nem is kár értük, úgyis meghaltak volna?!

Az eszemmel én is tudom ezt. „Ez az élet rendje, örülj, hogy nem a gyerekedet kell eltemetni! Nekik már jobb odaát, nekik már nem fáj semmi.” Ezeket mondják nekem. Tudom, tudom, nem vagyok hülye. De azt miért nem érti senki, hogy ez most nekem fáj?!

Sajog a lelkem.

Egy hónapon belül elment az anyukám és az apukám is. A sok tennivaló, ami ezzel járt – intézni a papírokat, a temetést, értesíteni a rokonokat, elmesélni, mi történt – elterelte a figyelmemet. De este az ágyban minden eszembe jutott, újra és újra.

FORRÁS: UNSPLASH

Nincs kedvem mosolyogni, nincs kedvem gondolkodni, nincs kedvem élni. Nem tudom elképzelni az életem nélkülük. Az eddigi életemben, ötvenhárom évig, velem voltak. Ezt szoktam meg, és nem lesz még ötvenhárom évig az, hogy nincsenek. Mert csak úgy lenne meg az egyenlő idő.

Amikor a nagymamám halt meg, az olyan normális volt. A többi nagyszülőm még akkor elvesztettem, amikor annyira kicsi voltam, hogy nem is emlékszem rájuk. De a nagyinál huszonkettő voltam, hasamban a lányommal. Úgy éreztem, hogy az élet igazságos, egyet elvesz, egy másikat pedig ad. Félúton biztosan találkoznak,  a nagyanyám pedig elmondja neki, hogyan kell jó embernek lenni ezen a Földön…

Nem lehet másképp. Fiatal voltam, rugalmas a testem, lelkem, szerelmes, ifjú feleség. Tudtam, hogy nagyi elment, hogy ez az élete vége, de úgy éreztem, a lányom az ő folytatása. Sosem bírtam, amikor az emberek a csodára várnak. Amikor már csak az marad, az annyira kevés.

Szóval tudtam, hogy a szüleim elmennek majd. Amikor az orvos azt mondta, most már csak a csoda segíthet, haragudtam rá, de azt is akartam, hogy történjen már meg! Olyan régóta, olyan sokan várnak rá, akkor most itt az ideje, hogy jöjjön. Jó emberek a szüleim, megérdemlik, hogy még éljenek, én pedig megérdemlem, hogy velem maradjanak.

Harcolt az eszem a szívemmel. Vártam a csodát, és persze nem jött. Keserű és csalódott vagyok, és még hülyének is érzem magam, hogy én is bedőltem ennek. Hogy mit tehetsz most értem? Megmondom. Hallgass végig! Akkor is, ha furcsákat beszélek. Akkor is, ha sokadszor mondom el ugyanazt.

Ülj mellettem, és figyelj! Fogd a kezem, és támogass. Ne adj tanácsokat, ne akarj szavakkal vigasztalni, ne okoskodj! Ne legyél józan és logikus. Ne sürgess, adj időt, hogy elfogadjam, ami történt! Csak ennyit tegyél. Aztán majd aludni is tudok…

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Unsplash