Forró napok egy strandbüfében: Nekem értékeket adott a diákmunka... - Igazinő | Igazinő

Forró napok egy strandbüfében: Nekem értékeket adott a diákmunka…

2021-04-02 Esszencia

Előfordult, hogy laza ötven fokot mutatott a pénztárgép fölötti hőmérő, és az is, hogy kisebb-nagyobb égési sérülésekkel indultam haza.

Bűzlött a ruhám a kajaszagtól, és az öregurak szinte egytől egyig elvárták, hogy fejből tudjam, mit isznak. Sőt, szúrjam ki messziről, ahogy totyog a gyógymedencétől, és mire odaér, várja a pulton a kedvenc hűsítő itala. Ha megérdemeltük, akkor bizony fejmosást is kaptunk, Zsóka néni nem félt szembesíteni azzal, ha valamit elrontottunk.

Megkövetelte a tiszteletet, nemcsak a vendégek, de maga és egymás felé is. Mégsem tudtunk rá soha haragudni. Míg ő a rossz zsarut játszotta, Andris bácsi cinkos mosollyal nézte a jelenetet, majd tett valami cinikus, mégis kedves megjegyzést a felesége kirohanására. Ügyelve rá, hogy az asszony ne hallja. De a szigor mellett mindig számíthattunk rájuk – sokkal inkább voltunk a fogadott gyerekeik, mint az alkalmazottaik.

Nem egyszer dolgoztam tíz-tizenkét napot szünet nélkül, mégis életem egyik legszebb időszaka volt a vidéki kis strandbüfénél töltött idő.

Alig értem el azt a kort, mikortól hivatalosan is munkát vállalhattam, mégis beálltam a sorba. Nem a menőzés miatt, vagy mert kötelező lett volna, egyszerűen csak így akartam. Senki nem kérte, senki nem küldött vagy hívott – na jó, az utóbbi nem igaz. Zsuzsi barátnőm hívott, aki eggyel fölöttem járt a gimiben, és neki már időszerű volt, hogy munkát vállaljon. Legkisebb gyerekként náluk ez elvárás volt, hiszen a többi tesó is dolgozott már az ő korában.

Nem sok kedve volt hozzá, de ha pénzt akart a nyárra, akkor bele kellett vetnie magát a melókeresésbe, ami egyébként nem tartott sokáig. Egy kelet megyei üdülőfalu mellett nőttünk fel, így adott volt, hogy valamelyik strandbüfében próbálkozunk. Zsuzsi jól körbejárta a témát, hova lenne érdemes bekopogtatni, így kerültünk A lángosos büfébe. Nagy A-val, ugyanis Andris bácsi sütötte – és süti a mai napig – a legütősebb lángost a világon.

A receptet sosem kaptuk meg, csak a kezünket égethettük szét a frissen sült finomsággal, amíg rápakoltuk a vendégnek a feltéteket. Egy zsírpapír és egy szalvéta… Se több, se kevesebb! Egy pillanat alatt forrósodott át. Arra a két nyárra valamiféle tűzálló réteget növeszthettem a kezeimre, mert két hét után már meg sem kottyant a forró olaj csorgása. Elképesztő türelemmel és memóriával adtam ki egymás után a rendeléseket, figyelembe véve a lengyel turisták fura kéréseit is – lekvár a lángosra? Azóta sem értem…

Keményen dolgoztunk, mégsem munkaként jutnak eszembe a büfében töltött napok. Emlékszem, mikor a Road koncertet lángos sütés közben “tomboltuk” végig, vagy mikor Andris bácsi frissen sült fél lángossal várt reggelente – ennyit bírtam egyszerre megenni. Amikor pedig már nem bírtam ránézni sem az olajos csodára, nem problémázott, hogy a melegszendvicset választottam.

FORRÁS: UNSPLASH

Egyszer egy helyes srác flörtölni próbált a lángosra várva, és feltette az ominózus „Van barátod?” kérdést. Én pedig könnyedén kikerültem a választ. Andris bácsi ekkor sem köpött be, csak finoman bokán rúgott, hiszen volt barátom, de ennyi titok abba a beszélgetésbe éppen belefért…

Nem tudom, más diákmunka milyen. Nekem csak ez volt, mert miután rájuk találtam, nem mentem máshová. Az érettségi és a főiskola vetett csak véget a közös időknek, utána pedig már felnőtt munkát kellett vállalnom. De gyakran gondolok vissza a gondtalannak tűnő dolgos nyarakra, amik nálunk májustól októberig tartottak.

Akkoriban egyáltalán nem zavart, hogy az öt nap suli után még két napot dolgozni “kell”. Mentünk, mert szerettük – és azt gondolom, hogy ott, azokon a forró napokon olyan alapokat kaptam, amik örökké hasznomra lesznek. Ezzel együtt pedig iszonyú magasra tették a lécet a következő a főnökeim számára…

Nyitókép: Unsplash