Őrülten akartál, mégis eltaszítottál magadtól... - Igazinő | Igazinő

Őrülten akartál, mégis eltaszítottál magadtól…

2021-04-06 Esszencia

Hosszú idő telt el, míg vonásaid emléke halványodni kezdett az elmémben. De most újra láttalak, és megelevenedett bennem a pokol minden pillanata.

A másodperc törtrésze alatt hasított a szívembe a fájdalom a mosolyod láttán. Aztán két kézzel szorítottam a mellkasomat, ahogy mindig ilyenkor – majd meglepődve tapasztaltam, hogy a sebeim hegekké forrtak, amióta elhagytál. A pár pillanatig tartó fájdalom után nem éreztem semmit. Már nem.

Csak bámultam az égszínkék szemeidbe, és azon kaptam magam, hogy üres vagyok. Már nincs heves szívdobogás, már nem kapkodok levegő után. Nem cikáznak a gyomromban pillangók, nem remeg minden porcikám. Lehunyom a szemem, fejem hátrahajtom, és elképzelem, ahogy a hátulról ölelő karjaid szorítása enged.

Mintha a semmibe zuhannék. A boldog semmibe, megszabadulva attól a temérdek kíntól, amit néhány hónap alatt tömködtél gondosan a szívembe. Megszabadulva a hazugságoktól, amik minden igaz pillanatunkat körüllengték. Az állandó rettegéstől, ami örökös görcsbe húzta a gyomrom.

Többé már nem bánthatsz. Győztesnek hiszed magad, pedig vesztettél. Engem sejtesz bukottnak, pedig nyertem. Mindent visszakaptam, amim valaha volt. Láttam a halovány fényeket a sötétben, és a szürkeség szép lassan újra színesbe váltott. Az elveszettnek hitt barátaim újra ott álltak mögöttem, és a te színlelt öleléseid helyett az őszinte szeretetük vigasztalt.

FORRÁS: UNSPLASH

Sokáig fájtál. Izzó tőrként fúródtál a szívembe, és én hagytam ezt a fájdalmat mélyen magamba ágyazódni. Gondozgattam, vigyáztam, óvtam. Mert még a fájdalom is szép volt, mert még az is boldoggá tett, hiszen miattad szenvedtem. Te voltál az örömöm, és minden fájdalmam okozója. Ha voltál, azért, ha nem voltál, azért.

A mindenemnek éreztelek, ezért úgy őriztem ezt az égető fájdalmat, mint kagyló az igazgyöngyét.

A világ voltál. Az egyetlen, az igazi, az örökkévaló. A hurrikánként érkező, mindent elsöprő, nagybetűs szerelem – akinek a szívem semmit nem jelentett. Aki úgy dobott ki az életéből egyik pillanatról a másikra, mintha soha nem ismertük volna egymást. Mintha ezek a féltő, rettegő, szeretve gyűlölködő, haraggal imádó hónapok soha nem léteztek volna.

Mintha csak az én fejemben született volna ez a szerelem. Mintha meg akarnál győzni róla, hogy soha nem is voltál az, akinek hittelek. Mintha letagadhatnád minden  elfojtott vágyad, minden rejtegetett félelmed, amit a szemeidben láttam. Persze, letagadhatod. Mert ki vagyok én, hogy magyarázatot kérjek arra, amit velem tettél, ugye?

Csak egy senki voltam a legszebb éveidben. Egy senki a sok közül. Egy félredobható kacat, aki épp jól jött az unalmas óráidban. Akiről pontosan tudtad, hogy vedd le a lábáról ahhoz, hogy utána tuningolja az egódat. Aki talán megfojtott a szerelmével, és akitől talán fulladoztál. Akit annyira akartál, hogy eltaszítottad, aki annyira taszított, hogy megőrültél érte. A minden voltál, míg én a semmi. És ma újra láttalak…

Már csak egyetlen mélyre szívott lélegzet, és kifújom magamból a fájdalmat. A hegeim halványodnak, a szívembe ékelődött tőr koppan a földön, ahogy továbbsétálok. Melletted, az emlékeink mellett. Örök leszel és igazi.

De itt az idő, hogy ne én legyek az, aki vár és szenved – mert az igaz szerelemnek nem lehet ez a jutalma. Hiszem, hogy ha ez kettőnk között valódi volt, akkor valahol a jövőben újra összefonódnak majd az útjaink. De bárhogy is lesz, hálás vagyok mindenért. Minden jót a talán soha el nem jövő viszontlátásig, kedvesem.

Nyitókép: Unsplash