Borzalmasan meguntalak a karantén alatt!

Kedves lakásom! Bocs, de most ez egy antióda lesz hozzád, egykor hőn szeretett kéglimhez. Mind a 41 nm-edet úúútálom, így, 3 hosszú ú-val.

Az elmúlt egy évben többet töltöttem börtönödben, mint amennyit egy élet alatt terveztem. Olyan lettem, mint egy rossz gyerek, aki ha önszántából van otthon, akkor üzembiztosan hozza a kiegyensúlyozottságot. Na de ha muszájból, akkor legszívesebben világgá menne. Csakhogy most, ha tetszik, ha nem, az otthon az egész világ.

Kezdetben, mint minden valamire való mintapolgár, lehetőségnek fogtam fel, hogy most aztán kiaknázhatom minden zegzugodat. Takaríthatlak orrba-szájba, és feltuningolhatlak kicsit, imába foglalva a Zara Home házhozszállítási opcióját. Aztán elfogytak a helyiségek, a porcicák és a lakásdekorációra szánt keretösszeg háromszorosa is.

Pedig olyan pöpec kis kéró lennél, csak hát van az a mondás, hogy a legjobb nőt is unja d­*gni valaki…

Én a Kis Herceg tanításai alapján éltem. „Ha tudom, hogy délután 4-kor érkezel majd, én már 3-kor elkezdek örülni” – mondta a Róka. Amit a saját kis valóságomban én úgy éltem meg, hogy már a munkaidő lejárta előtt elkezdek fantáziálni arról, milyen jó lesz végre hazamenni. De ez most annyiban merül ki, hogy átveszem az ünnepi macinacimat, és ezzel hivatalosan is hazaértem.

FORRÁS: UNSPLASH

Az elindulás nehézsége és a megérkezés öröme, ez hiányzik a legjobban. Ezt úgy próbálom megadni magamnak, hogy minden második reggel érzékeny búcsút veszek tőled, ha csak arra a 19.5 percre is, amíg elmegyek reggeliért. Mert ugyan otthon is el tudnám készíteni, de mostanában, mondjuk ki, jól áll neked a távolság…

Ha már itt tartunk: a karanténkaják… Én eddig azt hittem, hogy képtelenség ráunni egy jó bolognaira, vagy hogy sosem leszek rest frissen facsart narancslével ébreszteni az uramat. De már herótom van a facsarástól, a nem facsarástól, a főzéstől, és a rendelősditől is. Ki érti ezt?

A kanapém, ha tüzetesen megvizsgálnánk, felvonultatná a pandémia 4 évszakát. Egy halovány kávéfolt, a ráncokban megbújó hántolt szotyiszemek, de leginkább a hátsóm szabad szemmel kivehető nyoma… Csak azért nem terebélyesedtek el azok a fokhagymagerezdek, mert a szabadtéri sportok jelentették a szabadság egyetlen fuvallatát. És itt a szabadtérin van a hangsúly.

Egy időben még versenyeztem magammal, hogy ki tud több fekvőtámaszt meg hosszabb planket nyomni. De az is csak az első hullámkor volt kihívás, ez meg már vagy a harmadik. A Netflix hangjára elkezdek tikkelni, az HBO GO-éra beindul nálam a pavlovi reflex. És télen megvettem, majd meguntam és eladtam egy popcornkészítő masinát, csak hogy történjen már végre valami.

Azt sem gondoltam volna, hogy a férfiak mellett a nők is eljuthatnak odáig, hogy a budiba menekülnek néhány perc egyedüllétért. És de. Mert ott jó, mert ott csend van, és mert ilyenkor megkapom a magány pillanatnyi illúzióját. Egészen addig, amíg életem párja vissza nem ránt a valóságba egy „Kérsz a kávédra tejhabot?” kérdéssel.

Amiért normál körülmények között hálás lennék, de ez minden, csak nem normál körülmény. Ez kivéreztetés. A mosdó alternatívája az autó, mert az legalább a lakáson kívül található. Csak a kéziféktől nem lehet kényelmesen aludni benne. Tapasztalat.

Ha nem tartozna hozzád egy kicsike kert, már megbolondultam volna. Annyi idő eltelt, hogy ismét palántázok… Szóval azt hiszem, szakításban vagyunk te meg én. De ha újra elkezdenénk randizni, feldobva a szürke hétköznapokat, ismét felfedezhetnénk a másikban azt, amiért annak idején egymásba szerettünk.

Legalábbis én beléd, mert hogy te mit ettél rajtam, azt már akkor sem értettem. Addig is, amíg erre lehetőség nyílik, a régi szép idők emlékéből élek – mert van belőlük elég, ami miatt végeredményben nagyon is szerencsés vagyok.

Nyitókép: Unsplash